5. rész Emlékek és egy fárasztó nap

Hajnali ötkor arra ébredni, hogy rémséges dolgokat álmodtam, nagyon nem jó dolog. Főleg nem akkor, hogy ha az álom eleje jól kezdődik, de utána meg átvált valami borzalmas, sírós, horrorisztikus valamibe. Szóval, álmomban a tavalyi nyarunkat éltem át újra. Újra láttam a homokos tengerpartot, éreztem a tenger sós illatát, hallottam a lányok sikoltását, ahogy az odavalósi fiúk a hideg vízbe kergetik őket. Aztán változott a kép és egy másik parton voltunk, a tengeren pedig hajók - mégpedig luxushajók - ringatóztak kikötve egy-egy kikötőbójához. Még emlékszem a színükre, volt köztük egy nagyon szép világoskék és Kitti mindenáron arra akart felszállni, de nem engedték fel. Végül megkísérelt egy felszökést, de a tulaj leállította és így unokanővérem ötperces álma, hogy egy világoskék luxusjachton fog utazni, hirtelen szertefoszlott. Jót nevettünk rajta a lányokkal, ahogy szinte minden máson is azon a nyáron. Illetve nem mindenen.

Kitti. Az unokanővérem.
Fekete haj, tündöklő kék szemek, hófehér bőr. Leginkább ezekkel lehetne jellemezni a külsejét, belül viszont nem az a komor, búbánatos lány, mint ahogy kívülről látni lehetne. Valójában nagyon sokat mosolyog és vicces, kedves ember, igazi társaságközpontú lány és soha sem hagyja, hogy nekem bajom essen. Huszonhat évesen szinte körbejárta a világot egy lakókocsival. Volt Brazíliában, a Fülöp-szigeteken és még sorolhatnám. Vele mentünk Manarolába tavaly nyaralni, ami egy tengerparti város volt.

Az utolsó napunk szörnyű volt. Egy benzinkúton álltunk meg tankolni, mielőtt hazaindultunk. Az úttest másik oldalán volt egy bolt. Kitti ott szeretett volna valami kaját venni. Éppen az úttesten haladt át amikor hirtelen egy kocsi kanyarodott ki az útra, és a szemünk láttára elgázolta. Mindenhol vér volt, a kocsiból kiugrott a sofőr és hívta a mentőket. Én odafutottam Kitti testéhez, már nem volt eszméleténél. Megfogtam kezét és suttogtam neki, hogy minden rendben lesz. de könnyeim már folytak. Tudtam, hogy már semmi sem lesz rendben. Mellettem Kinga kezdi újraéleszteni (elsősegély tanfolyamra járt régebben) visszanéztem Laurára és Larára. Sokkot kapva álltak egymás kezét szorongatva a benzinkúton. Körülöttünk megállt a forgalom. Megérkezett a mentő és ott a helyszínen próbálta újraéleszteni. De nem sikerült nekik.

A következő jelenet a temetésen volt. Ahol elzongoráztam Kitti kedvenc darabját.

Sírva riadtam fel, a könnyeimet letörölve üldögéltem az ágyamban. Életem legjobb nyara volt, de egyben a legrosszabb élményem is. A zenelejátszómon folyamatos lejátszásra tettem a Rascal Flattstől a Why című dalt. Sírtam még egy picit amikor hirtelen felindulásból küldtem egy SMS-t Alexnek hogy ébren van-e. Válaszként felhívott:

- Szia-szóltam bele szipogva.

- Valami baj van? – Hangja aggódó volt, ami most nagyon jól esett.

- Te veszítettél már el olyan embert aki meghatározó személyiség volt az életedben?

- Nem, én nem. Te igen?- és akkor elmeséltem neki mindent Kittiről. Hogy születésemtől fogva ismerem. Hogy mennyire szerettem, hogy őt még az sem zavarta, ha beszélek neki fél órán keresztül. Csak megkértem valamire, bármire... megpróbálta teljesíteni.

A monológom után Alex beleszólt a telefonba:                   

- Szükséged van egy ölelésre?

- Mi?

- Gyere ki a házatok elé! - lefutottam a lépcsőn és az ablakon keresztül láttam, hogy Alex a házunk előtt álldogál... Megint. Felkaptam a dzsekim és kimentem. Alex pont úgy nyújtotta felém a karját ölelésre, mint ahogy Kitti szokta. Sírva borultam karjaira, amely védelmezően ölelt körbe, és végre érezhettem, hogy biztonságban vagyok. Mellette. Csak mellette. Egy idő után elengedtem Alexet és mélyen a szemébe nézve halványan elmosolyodtam:

- Gyere be! - invitáltam be- Megvársz amíg átöltözök?

- Persze – válaszolt egy szomorú mosollyal.

Ma lesz a felvétel a műsor előválogatásához. Reggelre kellett menni szóval tegnap megbeszéltük Alexszel, hogy együtt megyünk. Egész napról elkértek a suliból. Nem tehetek róla, de ha túl sokszor hallgatok meg egy dalt akkor daltapadásom lesz. Ma is így történt. Így nem megy ki a Made in the USA a fejemből.

Az arcom sírástól felpuffadva nézett vissza a tükörből. Nem nagyon használok sminket csak az alapdolgokat (szempillaspirál, szájfény), de ma az arcom nagyon kívánta. Amikor megfelelőnek láttam az arcomat, nekiálltam felöltözni. Bár tudom hogy a stúdióban stylist fog felöltöztetni, azért megpróbáltam jó ruhadarabokat választani. A stílusom picit rockos és picit alteros amit a legtöbben bírnak. Ráadásul nem lehet utánozni. Szóval ,,egyedi" vagyok. Farmersortra és egy szürke Geek feliratú pólót vettem fel majd a derekamra kötöttem egy kockás inget. Végül felhúztam a világoskék Conversemet. 

És lementem a lépcsőn. Anyu nagyban beszélgetett Alexszel. Megálltam a fiú előtt akinek egy picit elakadt a szava, de gyorsan felpattant a székről és már indultunk is a tévéhez. Meglepetésemre a stylist ,,tökéletesre" ítélte a szettemet szóval nekem nem kellett semmit öltözködnöm. Egész nap nem mozdultam el Alex mellől, mert senki nem volt, akit ismerek rajta kívül. A sminkes kissé ledöbbent a felpuffadt arcomat látva, de nem szólt semmit csak kisminkelte (tök szép lett, talán azért mert egy órát ültem a székben) az arcomat és mentem a koreográfushoz. Körülöttünk tiszta őrület. Mindenhol szervezők, operatőrök rohangáltak. Ma csak négy emberre foglalkoztak a többieket az előző napokon hallgatták meg. Tizenkettő versenyző jut be az élő showba. A sminkes után mentünk a főpróbára, a színpadra. Megjegyzem nem olyan, mint a tévében de így is nagyon nagy. A koreográfus titokban elmondta nekem meg Alexnek, hogy kettőnknek szurkol. Nem igazán értettem, hogy ez minket hogyan befolyásol, de jó tudni, hogy már van egy ,,rajongónk". Mindent elpróbáltunk. Mikor, melyik résznél hányas kamerába kell néznem, mikor kell a színpad elejére mennem, mikor kell lehajtanom a fejem. Alex meglehetősen jól (na jó, gyönyörűen) énekli a Let it be-t, én meg a hülye érzékeny lelkemmel még meg is könnyeztem. És ez mind lement délelőtt.

Gyorsan elfutottunk kajálni a közeli gyrososhoz. Fáradtan ültem le az egyik asztalhoz:

- Tiszta rohanás ez a nap. Elfáradtam.

- Én is elfáradtam - hajtottam le fejem, és folytattam az evést.

- Várod már, hogy híres legyél? - néz rám Alex nagy szemeivel.

- Nem tudom. Én nem azért csinálom ezt, hogy híres legyek. Hanem azért, mert ezt szeretném csinálni. mindig is ez volt az álmom. Meg a színészkedés. De az másodlagos. énekelni jobban szeretek. Szerinted ha sikerül mindkettőnknek, akkor meg fog változni az életünk?

- Biztos vagyok benne. Amúgy én is szeretem a színészkedést!- Mondtam mosolyogva. Végül filozofikus mondatokkal burkolóztunk csendbe. Néztem Alexet, ahogy éppen gondolkozik. Összeráncolja a homlokát, majd felpillant rám és óvatosan elmosolyodik. Egy pillanatig néztük egymást, majd visszaindultunk a stúdióba. Én voltam az utolsó akit felvettek. A dal valami eszméletlenül jól sikerült, és picit bátorítóan és közben frusztrálóan hatott rám, hogy tudtam Alex ott áll a színpad oldalán és engem néz. A zsűri csendben hallgatott végig, utána pedig ,megköszönték a dalt. Az ,,álközönség" tapsolt és sikoltott miközben lementem a színpadról.

Egész nap kamerák voltak közöttünk, úgyhogy szerintem eléggé dokumentálva lett, hogy egész nap Alexszel voltam. Együtt indultunk haza, este fél nyolckor, fáradtan. Csendben baktattunk felfelé a budai utcákon... szorosan egymás mellett haladva óvatosan megérintette a kezemet, majd én bátorítóan megfogtam és egy picit meg is szorítottam az ujjait, majd egybefontuk őket. Szívem nem épp egészséges tempóban vert, de hát tenni nem tudok ellene.

Lehet, hogy ez kettőnk között nem éppen ,,szoros" barátság. Részemről... nem tudom. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle, de végül nem tudtam megfogalmazni a kérdésemet mire hazaértünk. A kapuban elköszönt, adott egy puszit a homlokomra és megígérte, hogy holnap elém jön a sulihoz.

Dögfáradtan zuhantam le az ágyamra és egyből elnyomott az álom…