2. rész Alexszel, nálunk

Szombaton sikongattam egy sort, mert Alex bejelölt facebookon. Bár nem tudom miért lepődtem meg, hisz már a telefonszámom is megvan neki. Viszont vasárnap csörgött a mobilom, amikor pedig megláttam a kijelzőt, kis híján lefordultam a székről.

- Szia - szólt bele a telefonba Alex.

- Szia - majd' kiugrottam a bőrömből, hogy még csak pénteken találkoztunk és már ma felhívott.

- Hol vagy? - hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Otthon, miért?

- Nézz ki az ablakon - Alex a házunk előtt állt, kezében a gitárjával, amikor pedig észrevette, hogy nézem, felintegetett.

- Várj, lemegyek - nyomtam ki a telefont majd gyorsan lerobogtam a lépcsőn.

- Hova, hova? - nézett rám anyu a munkájából.

- Alex, az a srác, aki tegnap ott volt a versenyen itt van. Behívhatom? - Anyukám már tudja, hogy mi történt pénteken és a fiúról is van már fogalma. Lehet, hogy tizenhat évesen ciki, de én szinte mindent elmondok anyunak. 

- Na jó - mosolygott rám, aztán megfeledkezve rólam, tovább dolgozott a gépen. Egyetemi tanár, és mindig valami roppant fontos dolgot csinál, amiről nekem halvány lila gőzöm sincs. 

Mikor kiléptem az ajtón, Alex a kapunk előtt állt. 

- Honnan tudtad, hogy itt lakom? - kérdeztem nagy szemeket meresztve rá.

- Hát ráírtam Kingára, de hímsoviniszta állatnak nevezett, Lara nem válaszolt, Laura viszont elmondta. Meglehetősen fura barátnőid vannak - mondta nevetve.

- Nekem mondod?  - néztem rá mosolyogva. Ő pedig megajándékozott avval a féloldalas mosolyával, amitől nekem hirtelen remegni kezdett a gyomrom - Jaj... na, gyere be! – Mondtam tavartan, mire ő elröhögte magát.

Közben megfordultam, ő pedig követett a házba, az ajtót pedig gondosan becsukta maga mögött.

- Jó napot! - köszönt anyunak, aki már az ajtónyitódásra felkapta a fejét, hogy lecsekkolhassa, ki az a fiú, akit nemrég ismertem meg.

- Szia - nézett rá anyu a röntgenszemeivel, amik mindig olyan érzést keltettek az emberben, mintha végignézné, hogy milyen vagy belül. Aztán rámosolygott Alexre, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Persze magamban. 

- Kérsz valami innivalót? - Néha az anyukák olyan cikik tudnak lenni. Nem kell vele beszélgetnie. 

- Nem, köszönöm – anyu újra felénk fordult, hogy újabb kérdést tegyen fel, mire a szememmel jeleztem neki, hogy nehogy bármit is mondjon.

- Rendben. Nos, mehettek Lola szobájába, vagy esetleg a nappaliba – megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy nem támadta le a kérdésáradatával.

- A szobámba - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, és sarkon fordulva már mentem is fel a lépcsőn. A szemem sarkából azért láttam, hogy anyu és Alex összemosolyognak, majd a fiú követett az emeletre. A szobámba lépve elégedetten konstatáltam, hogy rend van. Hála az égnek, hogy eszembe jutott csütörtökön rendet rakni.

Egyszer Kinga bejött a szobámba, amikor nagy rumli volt és hát a reakciója nem volt túl biztató.

- Szerintem nyugodtan jelentkezhetsz a világ legrumlisabb embere címre! - Aztán észrevett egy plüsskutyát és megkérdezte, hogy megkaphatja-e. Én meg odaadtam neki, hiszen tudom, mennyire szereti a plüssállatokat. Komplett gyűjteménye van. 

- Szép a szobád! - Hallottam Alex hangját, ami egyben vissza is húzott a valóságba, merthogy az előbb annyira belemerültem a szobám rendetlenségi skáláján való elmélkedésen. Viszont a szobám nem is volt olyan vészes, legalább is most. A világoskék falamon poszterek vannak felragasztva, az ágyam az ablakkal szemben található, a takarómon egy könyv és a laptopom hever lehajtva, az ablak jobb oldalán áll az íróasztalom, az fölé lett felhelyezve a parafatáblám. A tábla viszont kész katasztrófa, mindenféle képet és jegyeket böktem fel rá, ott van például egy csillámpónis kép, mert Lara ragaszkodott ahhoz, hogy fent legyen, egy idézet Laurától, pontosan: „Nem mindegy, hogy a hülye okoskodik, vagy az okos hülyéskedik.” Nagyon bölcs a lány, igen. Ja, és nem utolsó sorban ott van még egy BMX kép Miketól. Mellette Kinga ül félig lehunyt szemekkel felfelé nézve, ez alatt a kép alatt az ikrekről készült fotót szúrtam fel és a végén... Mike ül a biciklije mellett. Ekkor tudatosult bennem, hogy el sem magyaráztam Alexnek, hogy az amerikai srác csak a barátom és nem olyan barát. Csak a biztonság kedvéért kellene beavatnom a részletekbe, mielőtt még féltékenykedne rá, vagy valami.

Nos, miért is féltékenykedne rá? Levettem a képet a tábláról és a fiú felé fordultam:

- Ő Mike, egy amerikai haverom, cserediák volt a sulinkban. Sőt Kinga pasija!

Alex felém fordult, amikor elkezdtem magyarázni a dolgokat, aztán mosolyra húzta a száját, majd elröhögte magát.

- El tudja őt viselni? - kérdezte visszafojtva az újabb kitörő nevetést.

- Hát, amikor vele van, nem beszél... - mondtam elgondolkodva- olyan sokat.

Alex viszont a komoly fejemet látva újra elnevette magát.

- Nem nagyon hiszem - rázta meg a fejét hitetlenkedve.

- Hát ő napi szinten tíz órát beszél, de ha itt van Mike, akkor „csak” hat-nyolc órát. 

- Mindenképp jobb!

Talán egy fél órát beszélgethettünk, amikor elgondolkodtam. Ránéztem Alexre, aki féloldalasan mosolygott rám. Nem tudom mit éreztem addig a pillanatig, de akkor leesett. Amikor igent mondtam a randira, amikor, beengedtem a házba, amikor Mikeról mentegetőztem. 

- Bocs fel kell hívnom Laurát, mert megígértem neki... - ugrottam fel hirtelen és a mobilomat felkapva kihátráltam a fürdőbe. 

- Oké - biccentett a fiú picit furán, én pedig egy perc múlva már izgatottan nyomkodtam a készüléket, amely pillanatokon belül hívta is a barátnőm. 

- Szerinted megtetszhet egy fiú három nap alatt? - támadtam rá egyből, mikor vidám hangja beleszólt a telefonba. 

- Tudod, kicsit helyesbítenem kell. Szerelem. Szerelmes vagy. Én még mindig hiszek az első látásra szerelemben. Három nap alatt meg, naná. Ki a szerencsés? Alex?

- Ühüm... De ez még nem szerelem... Azt hiszem.

- Jaj, én már tudtam. Tudod, hogy áradoztál róla pénteken? Na és nem csak nekem, Mike felhívott és elmondta, hogy mi van. Nem hiszem el, hogy még csak most esett le, hogy mit érzel. 

- Hát.. izé..

- És hogy jöttél rá?

- Itt van nálam és rám mosolygott.

- És? 

- Hát és éreztem valami olyat, mint. Öö... nem tudom, beleremegett a gyomrom, asszem.

- Ott van nálad? - Na jó, Laura nem éppen a leggyorsabb felfogású ember.

- Igen, nemrég jelent meg a házunk előtt - kezdtem kicsit ideges lenni, szerettem volna minél előbb túlesni ezen a beszélgetésen és visszamenni Alexhez, mielőtt ő úgy dönt, hogy lelép. 

- Szóval ezért kellett a címetek! Akkor, szerintem nyert ügyed van!

- Mi? – kérdeztem értetlenül.

- Hát két napja találkoztatok, randira hívott, meglátogatott a házatokban. Szóval szerintem tetszel neki - Oké, így belegondolva tényleg lehetséges a dolog. De nem tudom, nem vagyok biztos az érzéseimben, csak egy szó ugrál a fejemben ellökdösve minden gondolatot az útjából. Aztán ahogy a mobilom szorongattam, hirtelen kiszakadt belőlem. 

- Ijj azt hiszem, tetszik.

- Megint helyesbítek. Szerelem. Csak nem akarod bevallani magadnak. Majd később biztosan. Amúgy, végre, hogy rájöttél és annyit is elhiszel magadnak, hogy ő bizony tetszik neked! És még én vagyok lassú felfogású? - Mosolyogva hallgattam a lányt, aki közben elköszönt, illetve lerázott azzal az indokkal, hogy menjek, mert Alex elmegy. Jaj, tényleg! Mielőtt kiléptem volna a fürdőből, vettem egy mély lélegzetet, megpróbáltam elrendezni magam, aztán visszalépkedve Alex mellé hirtelen támadt egy ötletem, azonban ő megelőzött. Hű, már kitaláljuk egymás gondolatait? 

- Nincs kedved valamit énekelni? - pislogott fel rám. 

- De... Mi legyen?

- Mondjuk a Royals Lorde-tól - monda elgondolkodva.

- Imádom azt a dalt! - Visongtam még elfogadható hangnemben, aztán ahogy megfogta a gitárt és elkezdte pengetni, nekem pedig beleremegett a gyomrom, már abba is, ahogy kiadta azokat a tökéletesen tiszta hangokat a gitáron... Mire azonban az első sor dallamához ért, legyűrve a késztetést, hogy elrohanjak, mert nem tudok mit kezdeni a gyönyörű mosolyával, bekapcsolódva énekelni kezdtem. 

„I've never seen a diamond in the flesh...”

1. rész Így kezdődött minden

Soha nem gondoltam volna, hogy 16 évesen egy tehetségkutatóban válogatásán leszek. Nagyon izgultam. A szüleim dolgoztak, nem tudtak elkísérni. A legjobb barátnőm, Kingát nem engedték el szülei, Lara és Laura, az ikrek lebetegedtek, mind a ketten 38 fokos lázban pihentek otthon. Úgyhogy egyedül üldögéltem a ,,váróban". Egy fiú közeledett felém. Sötétbarna haja megcsillant a lámpa fénye miatt. Kék, szinte szürke szeme végig siklott rajtam, majd a mellettem lévő székre pillantott. 
- Szabad? - nézett rám egy fél mosollyal, amikor elém lépett. 
- Igen - mosolyogtam rá. Leült, majd felém fordult. 
- Alex - mutatkozott be.
- Lola 
Meglepően jól nézett ki. Nem tagadom, helyes volt.
- Mi fogsz énekelni?- nézett rám szürke szemeivel. 
- Saját dal – válaszoltam, majd láttam, hogy szeme felcsillan - Te?- néztem rá, eltekintve a tekintetétől, ami végigsiklott rajtam.
- Passenger Let her go.
- Fú, az egyik kedvenc dalom – észrevettem, hogy van nála egy gitár - Mióta gitározol?
- Úgy három éve - mondta, követve tekintetemet, ami a hangszerére siklott.

 - Megnézhetem?

- Persze!- kivette a tokból a hangszert, majd felém nyújtotta. 
- Úristen, ez egy igazi Martin? - kérdeztem elnyílt szemekkel. Mosolyogva bólintott - Nekem Gibsonom van. És nagyon szeretem.

- Játssz valamit! - szeme csillogott, miközben az arcomat fürkészte és figyelte a reakciómat az ötletére. Elgondolkodtam... Mit is játsszak? Mint a mesékben a villanykörte, úgy ugrott be a dal.

,, Well you only need the light when it's burning low
Only miss the sun when it starts to snow
Only know you love her when you let her go
Only know you've been high when you're feeling low
Only hate the road when you’re missin' home
Only know you love her when you let her go
And you let her go"

Kezdtem bele a dalba, majd rápillantottam. Alex  folytatta a dalt: 
 ,, Staring at the bottom of your glass
Hoping one day you'll make a dream last
But dreams come slow and they go so fast
You see her when you close your eyes
Maybe one day you'll understand why
Everything you touch surely dies" 
Majd a refrént közösen énekeltük:
,, But you only need the light when it's burning low
Only miss the sun when it starts to snow
Only know you love her when you let her go
Only know you've been high when you're feeling low
Only hate the road when you're missin' home
Only know you love her when you let her go"
Az utolsó sor után egymásra mosolyogtunk. Olyan spontán.
Miközben Alexszel énekeltünk, nem vettük észre, hogy egy közeli kamera minket vesz és a ,,váróban" található kivetítőn minket mutatnak és mivel az emberek többsége hallani is akart minket... Elhalkultak. Amikor befejeztük a dalt a többi versenyző és kísérőik tapsviharban törtek ki. Alex és én zavartan néztünk a tömegre. Aztán visszatért az élet a terembe. Alexszel tovább beszélgettünk. Kiderült, hogy tizenhét éves és ő is Budán lakik. Sőt csak kb. 10 perc gyalog a távolság a mi házunktól. Beszéltünk suliról, barátokról. Meséltem Kingáról, a legjobb barátnőmről. Arról, hogy híres a hülyeségeiről. Már oviban ismertük egymást, ott lettünk barátok. Őszintén szólva nagyon fura lány. Platina szőke haja elől hosszabb hátul rövidebb egy fél centivel. Barna szeme nagyon nagy. A külseje gyönyörű, de belül... Egyszerre hülyébb, mint egy bogár és okosabb Einsteinnél. Valami 139 az IQ-ja de ez egy kicsit sem látni. Oviban megette a gyurmát, pszichopata módon üvöltözik, csak úgy és él hal a kiskutyákért. Ráadásul annyit beszél, hogy szó szerint megfájdul a fejem. Szóval ő az én IQ bajnok, gyerekes, nagyszájú barátnőm. 
Lara és Laura az én ikerbarátnőim. Külsőre totálisan egyformák. De belül nagyon különböznek... És itt kezdődnek a problémák. Szóval képesek fél órán keresztül veszekedni, olyan kis dolgokon, mint például kinek szebb a körömlakkja, amikor mindkettőjüknek ugyan olyan van. A szüleik elváltak így a lányok két hetet mennek egyik szülőről a másik ,,nyakára”. Ők tipikusan az a ,,mindenki szeret" lányok csoportjába tartoznak... Kívülről... Barna hajuk és világoszöld szemük vonzza a tekinteteket. Viszont sok embert ki tudnak borítani a veszekedésükkel, és hogy imádnak szerepcserét játszani. De mivel Kinga és én már nagyon régóta ismerjük őket, sikeresen meg is különböztetjük őket. 
Ezeket, mind megosztottam Alexszel, aki nagyon sokat nevetett a történeteken, amiket meséltem. Ő magántanuló, mert az általánosban folyton piszkálták. Jövőre tizenegyedikes lesz, pont, mint én.Sajnos nincsenek barátai. 
Egyik pillanatban láttam, ahogy elbambul.

- Min gondolkodsz ennyire? - kérdezem mosolyogva.

- Azon, hogy mit válaszolnál, ha elhívnálak moziba - nézett rám kérdőn. Egy pillanatra totál leblokkoltam.
- Ez egy randi?- nevettem fel
- Hát így is nevezhetjük - hajtotta le a fejét zavartan.
- Akkor jó - mosolyogtam rá bátorítóan. Ő felemelte a fejét, a szemembe nézett és felvonta a szemöldökét:
- Ez igent jelent?- én meg tiszta piros fejjel, aprót bólintottam. Ő elröhögte magát az arcomat látva. 
- Héééé!!!!!!!!! - löktem meg a karját nevetve. Alex rám nézett és hiába, a szeme színe a hideg színek közé tartozik, de olyan melegen tekintett rám, hogy elfelejtettem, hogy hol vagyok. 
De a következő pillanatban felugrott az adrenalin szintem. Egy nő közeledett és ő mondogatta a sorszámomat, ami a ruhámra volt felragasztva. Elindultam, majd egy kicsivel később visszanéztem. Alex bátorítóan rám mosolygott és egy kicsit bénán intett. Visszamosolyogtam. Akkor észrevettem Kingát az ajtóban. Ő is meglátott, és elkezdett felém rohanni. Közben átugrott székeket, táskákat. Talán a tájfutásnak köszönhetően (a tájfutással vezeti le a fölösleges energiáit, amiből viszont nagyon sok van) egyáltalán nem fulladt ki. És odaért hozzám:
- Jujj, képzeld elengedtek az utolsó óráról. Zsófi azt hiszi beteg vagy, de nem mondtam el neki hogy itt vagy. Eddig mit csináltál? Gyakoroltál? Megismertél valakit? Izgulsz? - Kinga jött a színpad mögé, de ott is folytatta a beszélést. De eldöntötte, hogy eléri, hogy ne izguljak. Mert én nagyon sokat szoktam. Szóval elkezdett beszélni- Te vagy a legjobb! Tovább jutsz! Biztosan igent mondanak. Szerintem, te vagy a legjobb... - tovább dumált, de én nem figyeltem rá. Alexre gondoltam. Ahogy rám mosolygott. És akkor megnyugodtam. Volt benne valami különleges, valami, ami nyugalmat áraszt. És akkor Kinga befejezte a monológját. Ez a jó benne. Nem veszi észre, ha nem figyelnek rá.
- Mehetsz a színpadra!- fordult felém egy nő, és a kezembe nyomott egy mikrofont. Megmarkoltam, és beléptem arra, a helyre, ahol imádtam lenni. A színpadra.
- Helló - integettem, miközben besétáltam.
- Helló - köszöntek vissza- Kérlek, mutatkozz be!
- Bencze Lola vagyok, 16 éves vagyok, és Budapesten, azon belül Budán élek – mondtam el a betanult szöveget, amit Kinga gyakoroltatott velem.
- És mit fogsz énekelni?
- A saját dalomat, aminek Bonyolult a címe.
- Sok sikert- bólintottak. Odaültem a zongora mellé és elkezdtem játszani.

A zongora a mindenem. Talán három évesen kezdtem el, csak úgy játszani az otthoni zongorán. A billentyűkkel óvatosan nyomtam le, és nem úgy püföltem, mint a többi gyerek. Apu ezt észre is vette, és megmutatott egy egyszerű dalt. Nem igazán ment, de nem adtam fel, és addig gyakoroltam, amíg nem sikerült. Aztán apu, aki gyerekkorában zongorázott, minden hétvégén mutatott egy dalt, én egész héten gyakoroltam, majd hétvégén megmutattam neki, és anyunak. Öt éves koromra, apu megtanított kottát olvasni, így már egyedül is tudtam dalokat tanulni. Így kicsit lassabban ment, de legalább gyakoroltam. Már hat éves lehettem, amikor apu benevezett egy ,,Ki Mit Tud?”- ra, ahol megmutathattam, hogyan zongorázok. Az egyik zsűri a jelenlegi iskolám igazgatója volt, aki megkérte a szüleimet, ha elég idős leszek, mindenképp, küldjenek a Lisztbe, mert ott a helyem. Így végül a felvételinél nem kellett hangszeres vizsgát leraknom.

Gitározni tíz évesen kezdtem. Soha nem állt közelebb hozzám, mint a zongora, de nagyon szeretek gitározni is. Hordozható, nem úgy mint egy zongora.

Ezeket az emlékeket elevenítettem fel, miközben énekeltem, és nem is figyeltem a nézőkre. Végül, az utolsó refrénnél összeszedtem a bátorságomat, és ránéztem a közönségre:
,,Mért vagy más/Mért vagy ennyire vak/ Mért érzem ezt/ Hogy lehetsz ennyire bonyolult?" - a zsűri tátott szájjal hallgatott, A nézőtér sikoltozott és állva tapsolt.

Úgy tűnik tetszett nekik a dalom. Amikor befejeztem láttam Kingát a színpad bejáratánál ugrálni. Az emberek állva tapsoltak, nekem pedig leesett az állam. Szinte sokkot kapva álltam a zongora elé.

Az egyik nő a zsűriben nem nagyon találta a szavakat:
- Nem hiszem el, hogy 16 évesen ilyen dalt írtál sok zeneszerzőt megszégyenítve. Ez hihetetlenül jó volt! nagyon! Wow! Ennek a dalnak a slágerlistákon lenne a helye!- nézett rám ámuldozva. Mosolyogva fogadtam a dicséretét - Mióta énekelsz? – kérdezte, még mindig mosolyogva.
- 3 éves koromban kezdtem- mondom százvattos mosollyal az arcomon. El sem hiszem, hogy ennyire tetszett nekik a dalom. Legszívesebben sikoltozva és ugrálva örülnék, de lehet, hogy hülyének néznének. Sőt, biztos.
- Nincs mese, téged erre a pályára írt a sors! Úristen! Alig jutok szóhoz. Ez a dal… Gyönyörű története van. Ez nem egy sablonos, tömegdal. Ez egyedi. És miattad egyedi. Mert te is egyedi vagy. Különleges. Viszont még lenne egy kérdésem. A zongorajátékot te írtad? - folyatta az egyik férfi.
- Igen, de a tanárom is segített benne.

Válaszként bólintott. Ekkor a harmadik zsűritag átvette a szót. A dalom előadása közben, ő végig csak a fejét támasztotta a kezén, és szó szerint tátotta a száját.
- Én csak ennyit tudok mondani... - és elkezdett tapsolni. Nevetve reagáltam mondandójára.
- Akkor igen vagy nem? - nézett hátra az egyikük.
- Igen- üvöltözték az emberek. A szívem majd kiugrott. Mi van ha ők nem fognak igent mondani? De hát az előbb nagyon jókat mondtak!

,,Ne aggódj!” – suttogtam magamba.

És végül mindegyikük igen mondott... És továbbjutottam. Amikor lejöttem a színpadról, Kinga már mondta a magáét, én meg csak mosolyogtam.

Megláttam Alexet, közeledett a színpad felé, arcán egy nagy mosollyal, amit csak nekem szánt, mivel egyenesen szemembe nézett. Megálltam és elmerültem tekintetében.  Kinga követte tekintetemet, és arrébb állt, hogy tudjak beszélni Alexszel, aki időközben odaért hozzánk.
- Megadod a számod?- nézett rám avval a halvány mosolyával, amivel ma annyiszor megajándékozott.
- Persze - lediktáltam a számom utána megcsörgetett, hogy el tudjam menteni az ő számát. A színpad felé folytatta útját és hallottam, hogy a dalom refrénjét énekeli halkan. Mosolyogva visszafordultam Kingához, aki már összeesküvés elméletet szőtt Alex ellen ,,hivatalos" feministaként. 
- Ki volt ez a fiú?- meresztette rám nagy szemeit. 
- Alex. Egy fiú. Itt ismertem meg.
- Aha! – mondta sokat sejtően és megint elkezdett beszélni. Persze Alex ellen kampányolt.

Kingával csak akkor lehet fiú ügyekről beszélni, ha ő is találkozott vele és meggyőződött róla hogy nem szennyezi a környezetet, nem nőgyűlölő, nem bántja az állatokat. Akkor elfogadja. Szóval az ilyen dolgokat általában Larával vagy Laurával beszélem meg. Lara és Laura csak azokat engedik be az ,,életükbe" akik már nagyon régóta ismerik őket. Viszont, nagyon más dolgokat szeretnek.

Lara mindent pinkben lát. Kedven állata: a szivárványunikorniscsillámbálna. Szóval ő még a semmin is képes röhögni. Nagyon sokat beszélek, amikor vele vagyok,  mivel Kinga soha nem hagy beszélni, és Lara mellett mindig ki tudok nyílni. Tudok vele komoly dolgokról is beszélni.

Laura imádja a sportokat. Csak az a baj, hogy nem tudja melyik a hozzá való. Szóval, volt olyan, hogy 2 napig ment teniszezni, egy hétig kosarazott, 5 napig táncolt, 2 hétig focizott és a rekord EGY HÓNAPIG kézilabdázott. Épp tegnap találta, hogy futni fog. De Kinga lebeszélte róla, mert ha fut, akkor kilencven százalék eséllyel elesik a saját lábában.

Ők a barátaim, de van egy ,,haverom" akivel nagyon szoros a kapcsolatom.

Mike aki egy amerikai cserediák volt. Egy évet lakott nálunk. Mike egy tipikus ,,tudom-hogy-jóképű-vagyok" srác. Szőke haja és égszínkék szeme lenyűgözi a lányokat. Sőt amikor megtudják, hogy amerikai. Inkább hagyjuk. Ő foglalt.  Kinga a barátnője. Távkapcsolatban élnek. Barátnőm, amikor vele van, megváltozik. Nem beszél, vagyis hagyja, hogy más is beszéljen! Mike teljesen megváltoztatta, ráadásul minden nyáron eljön, és nálunk lakik. Talán azért mert az én szüleim mindent megengednek. Egyedüli gyerek vagyok.
Imádom Mike-ot. Ő a legjobb barátom, és ha valaki nem hisz a fiú-lány barátságban, az téved. 

Amikor kiértünk a várakozó terembe, az óriáskivetítőn megláttam Alexet. A Let Her Go - t énekelte, én pedig megbabonázva hallgattam. Gyönyörűen énekelte. De Kinga kirángatott a tévé stúdiójából, így nem tudtam meg, hogy tovább jutott-e. Viszont a megérzéseim azt mondják, hogy igen.
Mire hazaértem,felhívtam Mike-ot skype-on:
- Szia szépség... - köszönt egy kis akcentussal.
- Szia badboy - mire elkezd röhögni. A sulinkban ez volt a beceneve, mert szinte minden lány szerelmes volt belé. 
- Hogy sikerült? - folytattuk angolul.
- Nagyon jól sikerült! Tovább jutottam! - sikkantottam- De képzeld volt ott egy fiú. A Let her go-t énekelte. Alexnek hívják. Gyönyörű hangja van. És ő is továbbjutott! Vagyis nem tudom biztosra. Csak egy megérzés – hajtom le a fejem.
- Hopp valaki szerelmes!- nevetett.
- Mi? Én? Nem!!!!- mondtam felháborodva- Csak tetszik, meg szimpi, és nagyon szép a szeme, a haja meg... – mire, Mike felröhögött, így inkább témát váltottam- Kingát ma kiütött a hiperaktívitás, és szinte 2 órán keresztül beszélt!
- Ja, beszéltünk Skype-on. Tényleg csak beszélt. Egy óra után kérdezte meg, hogy én hogy vagyok. De végül 5 percre befogta. Nem kis rekord. Emlékszel, amikor 1 órán keresztül nem szólalt meg? – mosolyog lazán.
- Istenem, de jó volt!- sokaknak ez gonoszság, de mi úgy szeretjük Kingát, ahogy van. A sok dumával és hiperaktívitással. - Veled mi történt ma?
- Semmi, érted izgultam. De képzeld ma Chad ráöntötte Maryre az ebédet… – és nekiállt mesélni a sulijáról. Mosolyogva hallgattam, hogy végre boldog. Az elején elég nehezen bírta Kinga nélkül.

Egy óra múlva raktuk le, mert az ikrek már zaklattak, azért, hogy meséljek.
amint leraktuk Mike-al, azonnal hívtam Larát:
- Na mii volt?- sikongatták.
- Továbbjutottam - mondtam halálosan nyugodtan, mire ők elkezdtek visítozva örülni. Miután hangyányit lenyugodtak, követelték, hogy meséljem el részletesen. És elmeséltem mindent, Alexszet sem titkolva.

Talán egy-másfél óra múlva hallottam, ahogy a kocsink leparkol a házunk előtt.
- Bocsi, anyuék hazaértek, holnap beszélünk-köszöntem el.
- Szia - köszöntek el ők is. 
Lefutottam a lépcsőn, anyu rengeteg kérdést tett fel, győztem válaszolni. Megvacsoráztunk, utána pedig felküldtek a szobámba, mondván hosszú napom volt, pihennem kell. 
Leültem a laptopom elé, betettem a kedvenc lejátszási listámat, elővettem egy könyvet és... Azt tettem, amit egy átlagos napon szoktam. 
Pedig tudtam, hogy a mai napon minden megváltozott.