20.rész Neki is fájjon

Nem hívott, és már Flórával sem tudok találkozni. Egyedül maradtam.
Ma, mielőtt még elmentem volna a stúdióba, felültem a metróra és végigutaztam azt a vonalat, ahol pár hete Alexszel játszottunk. Olyannyira elérzékenyültem, hogy könnyek buggyantak ki a szememből, de gyorsan letöröltem őket.
Ő csak egy fiú. A szerelmem.
A telefonom csörgése rántott vissza a valóságba, én pedig már kezdtem reménykedni, azonban a kijelzőn Laura neve villogott.
- Szia – Köszöntem elfúló hangon.
- Szia, Lola! Mi újság? – Érdeklődött vidáman.
- Szakítottunk Alexszel.
- Jaj, Lola… Úgy sajnálom!
- Miért nem beszéltetek velem mostanában? – Támadtam neki. – Miért felejtettetek el? Napok óta nem is beszéltem se veled, se Larával, se Kingával és még Mike-kal se. Mi történik köztünk? Mindig is tudtátok, hogy szívesen lógok veletek attól függetlenül, hogy egy tehetségkutatóban szerepelek.
- Jaj, Lola, persze, tudom és komolyan sajnálom, hogy nem foglalkoztunk veled, de épp emiatt hívtalak. Nem lenne kedved holnap velem vásárolni? Mikor végzel a stúdióban?
- Háromkor, és persze, szívesen elmegyek.
- Akkor jó! Figyelj, és mi lenne, ha utána elmennénk hozzád és megnéznénk egy filmet? Mint régen, tudod.
- Oké, jó, persze – Válaszoltam mosolyogva. Laurának sikerült kicsit feldobnia a kedvem, de még mindig szomorú voltam Alex miatt. A stúdióba belépve fájdalmasan konstatáltam, hogy ma Alexszel fogjuk gyakorolni a duettünket. Reggel kilenctől este hatig vele kellett énekelnem. Amikor benyitottam a terembe, láttam, hogy Alex a másik oldalon állt. Mély levegőt véve nyugtattam magam, nem lesz semmi baj.
- Szóval, már mondtam, hogy tanuljátok meg a szöveget meg a dallamot. Most szeretném hallani! – Három órán keresztül gyakoroltuk csak a dalt. Még ezután mehettünk fel a színpadra, beállítottuk a színpadképet, megbeszéltük ki hol kezd, és a többi. Az elején a színpad két oldalán állunk mindketten egy-egy mikrofonállvánnyal. A végén, a harmadik verzénél kivesszük a mikrofonokat és elindulunk egymás felé, pontosabban a színpad elejére, az utolsó refrént pedig egymással szemben énekeljük. A végén nagyon közel kellett volna állnunk egymáshoz, ehelyett egy fél méter minimum volt köztünk.
- Nem hiszem el! Álljatok már közelebb egymáshoz! – Rikácsolta az egyik szervező. Mivel egyikünk sem mozdult, dühösen felmasírozott a színpadra, megfogta Alex kezét és közelebb ráncigálta hozzám. Végül alig maradt köztük tíz centi távolság, erre a felismerésre pedig a gyomrom görcsbe rándult, lábaim megremegtek a közelségétől. Mire elénekeltük az utolsó refrént, nem bírtam tovább; sírva rohantam ki a színpadról. Aztán jött az ebédszünet, összefutottam Ricsivel.
- Hát te? – Néztem rá kérdőn.
- Interjú. Örülök a találkozásnak – Mosolygott rám.
- Én is – Aztán hirtelen valami eszembe jutott. – Mondd csak, nem tennél meg nekem egy szívességet?
- Mit szeretnél? – Láttam a gúnyos mosolyát és az egy pillanatra felcsillanó szemeit.
- Szóval, szakítottunk Alexszel és… - Elcsuklott a hangom, de hamar összeszedtem magam.
- Igen, tudok róla – Bólintott komoly arccal, holott lehet örült ennek a hírnek.
- És… féltékennyé szeretném tenni – Hajtottam le a fejem, mire ő kérdőn felhúzta a szemöldökeit.
- Velem?
- Igen, veled.

- Oké, benne vagyok. Hogy szeretnéd? – A csibész mosoly újra megjelent a szája sarkában, de én egyáltalán nem tartottam helyesnek.

- Hát, azt tudom, hogy mindig idejön ebédelni, pontosabban – rápillantottam a mobilom órájára – kettő perc múlva itt lesz. Szóval tűnjön így, mintha flörtölnénk. Érted, nevessünk, érintsd meg a derekam, a többit pedig megoldom. Színész vagyok.
Alex pedig két perc múlva tényleg megjelent, mi pedig elkezdtük Ricsivel a kis színjátékunk.
- Láttam, hogy adnak a moziban egy nagyon jó filmet! – Kezdte a fiú. – Ha szeretnéd, elmehetnénk.
- Jó lenne. Köszi a meghívást – Simítottam meg a vállát, míg ő a derekamra rakta a kezét. Alex eddig bírta, tökéletesen jól láttam, ahogy a kajáját lecsapva kiviharzott a büféből. Elmosolyodtam, ugyanakkor el is szomorodtam.
- Köszi – Csaptam bele fiúsan Ricsi kezébe.
- Bármikor Lola! – Ezek után mosolyogva mentem a stylisthoz, a folyosón viszont valaki elkapta a karom. Amikor megpördültem, láttam, hogy Alex az.
- Mi volt ez? – Nézett rám szigorúan.
- Mi? – Húztam fel a szemöldököm.
- Az előbbi, Ricsivel – Szemeit az enyéimbe fúrta, mire jeges borzongás futott végig a gerincem mentén. Kékjei most nem boldogságot tükröztek, sokkal inkább fájdalmat. Színtiszta fájdalmat.
- Miért érdekel? Már nem járunk. Nem flörtölhetek más fiúval az engedélyed nélkül? – Kérdeztem cinikusan.
- Tudom, hogy fáj. Nekem is. Ismerlek, Lol!
- Soha többé ne hívj így! – Csattant a hangom, majd hátat fordítottam neki, és otthagytam a folyosón. A könnyeimet törölgetve léptem be a stylisthoz.
Miért fáj ennyire?