Epilógus

Hogy végül mi történt? Ki nyerte meg a tehetségkutatót?

Akkorát robbantottunk a műsorban, hogy több, mint egy millióan nézték a „Zene neked”-et. Ebben a műsorban nem lehet szavazni, hanem a zsűri dönti el, hogy ki nyerjen, és nyertünk. Mindketten. Ketten nyertük meg a műsort. Megkaptuk a lakást, a kocsit, a pénzt, a nyaralást. Mindegyik nyereményt, de közösbe ment.

Összeköltöztünk, abba a hihetetlenül gyönyörű lakásban. Mindent az egyszerűség ural. Öt szoba, három fürdő, egy emelet, nagyon modern konyha. Minden, ami egy közös élethez kell. A szüleink nem ellenezték, hogy összeköltözzünk. Ez alatt a három hónap alatt mindketten felnőtt emberek lettünk.

A kocsi „Alexé”, mivel én csak most kezdtem el tanulni vezetni. Hamarosan lesz jogsim is, csak ahhoz még sokat kell tanulnom.

A pénzt befektettük, jelenleg a fellépésekből élünk meg, amiből rengeteg van. Szinte minden este megyünk valahova, általában együtt, de van amikor Zorával. Viszonylag közel lakunk egymáshoz, talán öt perc metróval, szóval sokszor átjön, és csak együtt lógunk, mint két tesó.

A barátaim „irigykednek”, meg persze totál büszkék ránk, és örülnek, hogy végre minden rendben.

Magántanuló lettem, de alig van időm tanulni.

Úgy tűnik elterjedt, hogy mindketten amatőr színészek vagyunk, mivel már három színháztól kaptunk levelet, hogy több darabban tudnának nekünk eléggé fontos szerepeket biztosítani. Úgyhogy hamarosan elkezdünk rendesen dolgozni. Színészek leszünk. Így viszont majd lecsökkentjük a fellépések számát, ami nem lesz annyira nehéz, mert már most gyakoroljuk. J

A nyaralás már meg volt, több embert vihettünk, így jöttek a szüleink, Flóra és Zora is.

Minden tökéletes volt.

Múlt héten tartottuk a házavató bulit, és Alex ragaszkodott hozzá, hogy azt a fekete, hátul csipke-masnis ruhát vegyem fel, amelyet a bankett előtt vásároltunk meg együtt. Végül azt vettem fel.

Viszont este, lefekvés előtt nem én vettem le magamról, hanem Alex… ;)

Hogy milyen a kapcsolatom Alexszel. Tökéletes. A szakításunk óta csak még szorosabb lett a kapcsolatunk.

Nincs mit taglalni, elég három szó:

Mindennél jobban szeretem!

22. rész A döntő

Ma van a szülinapom, szóval boldognak kellett volna lennem, de valahogy mégsem voltam az. Alexet vagy hússzor hívtam, de semmire sem reagált. Nem is találkoztunk, csak délután öt óra körül. Addig is a szólódalaimat gyakoroltam, elkészítették a sminkem, a hajam, és már az első dalomhoz használt ruhában vártam, hogy gyakoroljuk a duettet.

Ma reggel az „Read all about it”-tel kezdtünk. Zongorázni fogom teljesen a végéig. Egy sima farmer és egy fehér feliratos póló lesz majd rajtam, meg tornacipő. Ezzel a dallal az egyszerűsége szeretnénk bemutatni, de mégis lesz benne valami különleges.

A második dalom a „Halleluja” . Ez már régóta a kedvencem, imádom énekelni, hiszen annyi erő van benne amennyit nehéz átadni, de úgy érzem sikerülni fog. Egy földig érő, fekete uszályos ruhában fogom előadni, a hajam pedig ki lesz engedve természetes hullámokkal.

A harmadik dal a duett, amihez szintén csak egyszerű darabokat válogattunk össze; farmer, fekete póló „love” felirattal és cipő.

Amikor ma Alex belépett a színpadra, határozott léptekkel indultam el felé. 

- Szia, Lola - bevallom, szíven ütött, hogy nem Lolnak szólított, de próbáltam nem foglalkozni a mellkasomban lévő fájdalommal. 

- Szia, Alex. Csak szeretném megköszönni az ajándékot és a bulit is – mosolyogtam rá. Meglepetésemre visszamosolygott rám. 

- Nincs mit megköszönni – vonta meg a vállát, majd adott a homlokomra egy puszit. Szívem melegség járta át; talán kibékülhetünk. Aztán, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, folytatta. – De ez nem változtat semmin.

Elengedett és rám se nézve besétált a színpadra egyenesen a mikrofonja felé. Próbáltam megakadályozni a sírást elég kevés sikerrel, de végül találtam egy zsepit és megakadályoztam, hogy a sminkesem megint a haját tépje.

A helyemre beállva intettem, hogy mehet az alap, készen állok, kezdhetjük. Minden elég jól sikerült, de nem volt a dalunkban ének, szín… szerelem.

~¯~

Alex énekelt kint a színpadon. A LED-fal mögött várakozva hallottam, ahogy az „All of me” első akkordjai felhangzanak. Vártam. Vártam, hogy én következzek. A hangja egyre csak növelte a mellkasomban a fájdalmat, újra sírni akartam, de ezúttal nem hagytam magam. Kibírtam.

A zsűri persze agyon dicsérte, miközben a szívem majd’ kiesett a helyéről, annyira izgultam. A kezeim remegtek, és féltem, hogy nem tudok majd zongorázni. Ekkor meghallottam a nevem a hangfalakból, kinyílt a LED-fal, én pedig próbáltam határozott léptekkel sétálni a zongoráig. Lassan leültem, majd hallottam a fülesemben a számolást; amint befejezte, elkezdhettem. Kinyújtottam ujjaimat, így próbáltam meggátolni a remegésüket. Mikor meghallottam az egyest, lenyomtam a billentyűket. A zongora hangja valahogy mindig megnyugtatott, most sem történt ez másképp. Eljött az idő, hogy énekeljek, de a torkomban lévő óriási gombóc nem engedte. Kellett valami, ami megnyugtat. Ekkor pillantottam meg a szemben álló Alexet, aki bólintott és rám mosolygott. El sem tudja képzelni, mennyire jól esett ez az apró görbület. 

Énekelni kezdtem.

Kettőnkre gondoltam. Végigpörgettem az első élményeinket egészen az első csókig. A találkozásunk, amikor együtt énekeltünk otthon, amikor minden nap elém jött a sulihoz, a filmezések, az ölelések, az ujjaink összekulcsolása. Minden egyes pillanatunk. Észre sem vettem és már a refrénnél jártam.

I wanna sing

I wanna shout

I wanna scream till the word dry out

So put in all of the papers

I’m not afraid

They can read all about it

A második verzénél már azokat az emlékeket idéztem vissza, amelyek a csókunk után történtek. Az első szeretlek kimondása, a mozi, a Balaton, a pizsi parti, a metrózás, a vásárlás, a bankett, az első közös éjszakánk, ahol mégsem történt semmi.

Újra a refrénhez értem.

A könnyeim elmaszatolták a sminkem és fátyolként takarták előlem a zongora billentyűit, de a hangom mégsem csuklott el. Az utolsó verzénél a szakításunk jutott eszembe és persze az utána következő szörnyű napok. Stresszeltem a verseny és Alex miatt, és egyik sem tett túl jót nekem.

Az utolsó refrénnél már semmit sem láttam a könnyfátyoltól, minden hang teljesen tiszta volt. Büszke voltam magamra, a dal végén pedig a fiút kerestem a tekintetemmel, de már nem volt ott, ahol a dal elején. Mélyeket lélegezve fordultam a zsűri és a közönség felé. Tudták, miért sírtam, hisz a sajtó mindent tudott. Már szerdán lehozták a szakításunkról íródott cikket, azonban az igazi okot senki sem tudta. A zsűri megdicsért és nem is firtatták a szakításos témát.

Lassan sétáltam le a színpadról, közben hallottam az elindult reklám hangját. Csendben, egyedül baktattam vissza az öltözőmbe. Átöltöztem, eligazították a ruhám, feltettem az ékszereket, az Alextől kapott karkötőt sem felejtettem el. Azt piszkálgattam egészen addig, amíg meg nem hallottam a fülemben sipítozó hangot; indulás a LED-falhoz.

Most már kevesebb görccsel várakoztam, miközben Alex énekelte a „Thinking out Loud”-ot. Hangja egyszerre simogatta és sebezte a lelkem. Nagyokat pislogva akadályoztam meg a könnyeim újra előtörését. Az utolsó sor után elhalkult a zene, de lehetett hallani, ahogy Alex még beleszólt a mikrofonba.

- Szeretlek, Lol! – ezzel kiszaladt a színpadról. Eredetileg úgy volt, hogy a zsűri nem mond véleményt, de arra nem számítottam, hogy Alex csak így kirohan.

Ekkor a LED-fal kinyílt előttem, én pedig kisétáltam a színpad közepére. Lehunytam a szemeimet és elkezdtem énekelni. A lelkem is beleadtam, a közönség pedig állva tapsolt. Hitetlenkedve néztem végig a tömegen.

A dal végeztével lesétáltam a színpadról és egyenesen az öltözőmbe mentem, hogy felvegyem a duettre kikészített ruhámat. Semmi kedvem sem volt ehhez a dalhoz, sőt, a tehetségkutatóhoz sem. Csak azt akartam, hogy vége legyen. Fáradt voltam, képes lettem volna ott helyben elaludni. Hetek óta starbuckos kávén éltem, ráadásul az Alexszel történt szakításunk is rányomta a bélyeget a hónapomra. Ennél rosszabb kedélyállapotban soha sem jutottam volna be a döntőbe. Miközben ment a reklám, felmentem a színpadra ahova már elhelyezték a mikrofonállványainkat. A helyemre álltam és vártam. Alex is megérkezett, rám se pillantva lépdelt baloldalra. A fülesemben a nő tájékoztatott, hogy már csak két másodpercünk van vissza.

Lehunyt szemekkel vártam, hogy elinduljon a „Just give me a reason” bevezető dallama, de helyette egy másik számot kezdtek el lejátszani. Sam Tsui és Christina Grimmie feldolgozása; „Just a dream” .

Csodálkozva tekintettem Alexre, aki teljesen nyugodtan állt a helyén, neki semmi furcsaság nem volt ebben a helyzetben. ~ Ezt ő szervezte le! ~ jöttem rá rögtön. Legalább ismertem a szöveget, többször is gyakoroltuk, mikor még jártunk és együtt töltöttük az estéket. Ekkor ő elkezdte a dalt.

I was thinkin about you (Gondolkodtam rajtad)

Thinkin about me (Gondolkodtam magamon)

Thinkin about us (Gondolkodtam rajtunk)

What we gonna be? (Mi lesz velünk?)

Open my eyes; (Kinyitottam a szemem)

Itt kell beszállnom, emlékeztettem magam.

It was only just a dream (Csak egy álom volt)

Utána pedig én jöttem, szólóban:

So I travel back, down that road (Szóval visszautazom azon az úton)

Will you come back? (Visszajössz még?)

No one knows (Senki se tudja)

I realize, It was only just a dream (Aztán rájöttem, ez csak egy álom volt)

Amíg Alex szólórésze következett, én a mikrofonom szorongatva álltam és őt néztem. Elérzékenyülve hallgattam a gyönyörű hangját, és csak ekkor jöttem rá, ez a dal mennyire illik hozzánk. Mennyire… rólunk szólt. Ez a dal mi voltunk.

Alex egyenesen a kamerába énekelte, és tudtam, hogy nekem is ezt kell majd tennem. Így hát kizártam minden zavaró tényezőt és csak hallgattam a hangját.

I was at the top (Fellegekben jártam)

And I was like I’m in the basement (Most olyan, mintha a padlón lennék)

Number one spot and now you found your own replacement (Merthogy talált magának valaki mást)

I swear now I can't take it (Esküszöm, nem tudom elviselni)
Knowing somebody's got my baby (Hogy ő már valaki másé)

Now you ain't around, baby I can't think (Már nem vagy itt, de erre nem tudok gondolni)
I shoulda put it down, shoulda got that ring (Le kellett volna róla mondanom, de a gyűrűt oda kellett volna adnom)
’Cause I can still feel it in the air (Mert én még mindig érzem a levegőben)
See her pretty face, run my fingers through her hair (Látom a gyönyörű arcod, és érzem ujjaim a hajadban)

My lover, my life, (A szerelmem, az életem)

My baby, my wife (A kedvesem, a feleségem)
You left me, I’m tied. (Elhagyott, rosszul vagyok)
’Cause I know that it just ain't right (Mert tudom, hogy ez így nem jó)

Majd újra a refrén következett, amit immáron közösen énekeltünk.

I was thinking about you (Gondolkodtam rajtad)

Thinking about me (Gondolkodtam magamon)

Thinking about us (Gondolkodtam rajtunk)

What we gonne be? (Mi lesz velünk?)

Open my eyes ; (Kinyitottam a szemem)

It was only just a dream. (Ez csak egy álom volt)

 I travel back, down that road (Szóval visszautazom azon az úton)

Will you come back? (Visszajössz még?)

No one knows (Senki sem tudja)

I realize, It was only just a dream (Ez csak egy álom volt)

And I be ridin’

And I swear I see your face at every turn (Esküszöm, hogy téged látlak mindenhol)

I try to get my usher on but I can’t let in burn (Próbálok túllenni az érzésen, de hagyom, hogy tovább égjen)

And I just hope you know that you’re the only one I yearn for (És remélem tudni fogod, hogy te vagy az egyetlen akire vágyok)

No longer I be missin woll I learn (Nem csoda, hogy most megjárom)

Didn’t give you all my love (Nem adtam át az összes szeretetem)

I guess now I got my payback (Azt hiszem, ezért fizetek most meg)

Now I’m in the stage thinking all about you baby (Most a színpadon is mindig rá gondolok) – Kicsit átköltöttem a dalt, igen.

Hey You was so easy to love (Könnyű volt beléd szeretni)

But wait, I guess that love wasn’t enough (De várj, ez nekem nem volt elég)

I’m going trough it every time that I’m alone (Mikor egyedül vagyok, mindig ezen gondolkodom)

And now I’m wishing that you’d pick up the phone (És azt kívánom, bárcsak felvennéd a telefont)

But you made a decision that you wanted to move on (De döntést hoztál, hogy tovább lépsz)

’Cause I was wrong (Mert elrontottam)

És igen, tényleg én rontottam el az egész kapcsolatunkat.

Újra jött a refrén és Alex felé fordultam mikrofonállványostul. Végre ő is hajlandó volt rám nézni, így a következő sorokat már együtt énekeltük.

Thinking about us (Gondolkodtam rajtunk)

What we gonne be? (Mi lesz velünk?)

Open my eyes; (Kinyitottam a szemem)

It was just a dream (Ez csak egy álom volt)

So I travel back, down that road (Szóval visszautazom azon az úton)

Will you come back? (Visszatérsz még?)

No one knows (Senki sem tudja)

I realize, it was only just a dream (Rájöttem, ez csak egy álom volt)

Ezen sorok után vettem ki a mikrofont az állványból és elindultam a színpad elejére. Alex is ugyanazokat a mozdulatokat tette, mint én, talán csak egy másodperc késéssel. Közben újra közösen énekeltünk.

If you ever loved somebody put your hands up (Ha szerettél valakit, tedd fel a kezed)

If you ever loved somebody put your hands up (Ha szerettél valakit, tedd fel a kezed)

Mosolyogva figyeltem, ahogy a közönségben rengeteg ember magasra nyújtja a kezét. Szorosan lehunytam a szemem miközben énekeltem, és így tettem pár lépést a színpad széle felé.

And now they’re gone and you’re wishin could them everything (Most ők mind elhagytak és azt kívánod bárcsak mindent megadhatnál nekik)

If you ever loved somebody put your hands up  – énekeltem.

If you ever loved somebody put your hands up – énekelte Alex is.

And now they’re gone and you’re wishin you could give them everything.

Kitartottam a hangot, míg ő alám énekelte a refrént. Pont, ahogy mindig gyakoroltuk. Az utolsó sorok közben egymás felé indultunk. A végén csupán centik választottak el minket. Folyamatosan énekeltünk, nem álltunk meg, de elmerültünk egymás tekintetében. Bocsánatkérőn néztem a szemébe, mire ő szelíden tekintett vissza és féloldalasan elmosolyodott.

Thinkin about us (Gondolkodtam rajtunk)

What we gonna be? (Mi lesz velünk?)

Open my eyes (Kinyitottam a szemem)

It was only just a dream (Ez csak egy álom volt)

So I travel back, down that road  (Szóval visszamegyek, azon az úton)

Will you come back? (Visszatérsz?)

No one knows (senki sem tudja)

I realize, It was only just a dream (Rájöttem, ez csak egy álom volt)

Ekkor lett vége a dalnak, de még ment a zongora intro. Mit sem foglalkozva a közönséggel ledobtam a mikrofont és megcsókoltam Alexet.

Kezeimet a nyakán pihentettem, ő átölelte a derekamat, és csak csókolóztunk, semmivel sem törődve. Az intronak vége lett, a fényeket lekapcsolták. A közönség sikított, a nevünket kiáltották, de mi csak nem akartunk elszakadni egymástól. Vadul csókolóztunk, úgy ahogy eddig sohasem tettük. A fülesemben kiabáltak, hogy hagyjuk abba, biztos voltam benne, hogy Alex fülesében is ugyanazok a mondatok hangzanak el. Mégis kizártunk mindent. Végül a nő feladta és bevágtak egy reklámot. Elmosolyodtam, mire Alex arcára is kiült egy mosoly. Végül elnevettük magunkat, és nagyon lassan hajoltunk el egymástól. Végül homlokunkat egymásnak támasztottuk.

- Szeretlek! – suttogta. Arcomon egy könnycsepp folyt le, Alex gyengéden letörölte.

- Én is szeretlek! – ajkamat újra az övére tapasztottam, mire lazán felkapott, lábam pedig már csak a színpad mellett érezhette újra a földet.

- Ideje lenne leállni. Még rengeteg időnk van csókolózni! – húzódtam el az ajkaitól.

- Gondolod? 

21. rész A buli

A délutánt Laurával töltöttem; elmentünk vásárolni, és sikerült vennem is magamnak egy rövidnadrágot, utána pedig beültünk gyrosozni.

- Na, izgulsz? – nézett rám Laura.

- Miért? – húztam fel a szemöldököm.

- Hát, holnap van a szülinapod! Nem izgulsz, hogy milyen ajándékokat fogsz kapni? – teljesen elfelejtettem, hogy holnap van a szülinapom.

- Úristen, teljesen kiment a fejemből! – temettem arcomat a tenyerembe.

- Ezt nem mondhatod komolyan! – lepődött meg Lau.

- Pedig így van! – nevettem fel.

- Tudod mit? Menjünk el most hozzátok, és csináljunk egy tortát holnapra! Tudom, hogy imádsz sütni! – mosolygott rám.

- Oké, akkor menjünk! – fogtam meg a kezét, és hazaindultunk. Körülbelül az út felénél lehettünk, mikor Lau hirtelen megtorpant és nagyon komoly arccal nézett rám

- Kérdezhetek valamit?

- Persze – mosolyogtam rá megnyugtatóan, közben meg majdnem megevett a kíváncsiság.

- Miért szakítottatok Alexszel?

- Mert folyton lepattintott, elfeledkezett rólam, csak a telójával foglalkozott, ráadásul láttam mikor egy tök dögös csaj megölelte és megpuszilta.

- És te ebből azt vontad le, hogy megcsal… - hajtotta le a fejét.

- Mit kellett volna? – tettem fel a költői kérdést, amire sem én, sem Lau nem tudta a választ. Az út további részét csendben tettük meg, és amikor egyszer rápillantottam, láttam, hogy valamin nagyon gondolkozott. Mire az utcánkba értünk már kicsit felvidultam, amikor pedig hazaértünk, mosolyogva léptem be a házunkba.

- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, LOLA! – megijedtem ismerőseim hirtelen üvöltésétől, amikor pedig félig felocsúdtam a sokkból, sírva fordultam a többiek felé. A házunk gyönyörűen feldíszítve, a konyhaajtó fölött egy „Boldog születésnapot!” zászló volt felaggatva, a nappalink közepén pedig ott állt Mike, Kinga, Lara, Zora, az osztály- és évfolyamtársam, meg még egy csomó ember a suliból.  

- Úristen, ti meglepetés bulit szerveztetek nekem? – kérdeztem mosolyogva, mire Kinga elém állt.

- Gyere, átöltözöl, és közben beszélgetünk – mondta olyan komolyan, hogy szinte megijedtem tőle, de sajnos arra nem igazán volt időm, mert a következő percben már húzott is fel a szobámba. A ruhám már ki volt terítve az ágyamra. Egy kék, virágmintás ruha volt, az egyik kedvencem.

- Alex szervezte a bulit. Ő találta ki, azt is, hogy szervezzünk neked. A legtöbb dolgot ő intézte, mi csak besegítettünk. Ezért „hanyagolt el” – kezdte a magyarázkodást Kinga, aztán idézőjeleket mutatott.  – és nem egy idegen lánnyal láttad, hanem velem. Nem tudta, hogy mit ajándékozzon neked, ezért elkísértem. Tudom, hogy nem szoktam olyan ruhákat hordani, de gondoltam, ha meg is látsz minket, nem fogsz gyanakodni. De rossz pillanatban láttál meg minket és féltékeny lettél, pedig tudod, hogy én Mike-ot szeretem. És azt is tudom, hogy nem hiszel nekem, de van bizonyítékom! –Felém mutatta a telefonját a képen pedig ő volt rajta, ugyanolyan ruhában, amiben azt a csajt láttam. Megnéztem mikor készítették a képet: hétfő, amelyik nap összevesztünk.

- A francba – hajtottam le a fejem.

- Na gyere ide – húzott magához Kinga, én pedig szorosan magamhoz öleltem – Elmondhatta volna, de nem tette meg, azért, mert azt akarta, hogy ez a buli tényleg meglepetés legyen. Mellesleg – húzódott el tőlem, és az asztalomhoz lépett s felemelt róla egy csomagot – Ezt ő küldi! – nyomta kezembe a csomagolópapírral bevont ajándékot.

Gyorsan téptem le róla a papírt és sírva ültem le az ágyamra. Egy díszdoboz volt benne. Remegő kezekkel emeltem fel a tetejét. Egy fekete karkötő pihent benne, amin pici kövekkel az „I love you”  felirat volt olvasható. Kinga felé nyújtottam a karkötőt és a jobb kezemet, hogy rakja rá. Csendben vártam, amíg ez megtörtént, utána lepillantottam a másik ajándékára. Először könyvnek néztem, de megláttam a képet az borítón. Mi voltunk rajta. Alex és én.

Kinyitottam a füzetet, aminek az első oldalán Alex kézírása volt olvasható:

Kedves Lol!

Szeretlek, mindennél jobban. Még senki sem szeretett úgy senkit, ahogy én téged szeretlek. Ezt soha ne feledd el!

Szeretettel

                   Örökre a te Alexed

Hajamat hátrasimítva próbáltam mély levegőt venni és nem sírni, de valahogy nem igazán sikerült. Könnyeim megállás nélkül potyogtak még akkor is, mikor megszólalt a barátnőm.

- Csajszi, nyugi! Nincs semmi baj! Kibékültök. Tudom – mosolygott rám Kinga.

- Persze, hisz a tiétek az egy életre szóló, örök, igaz szerelem.

- Az ilyen mellett nem halad el csak úgy az ember – húzott fel az ágyról és ölelt magához – Nem szeretné, ha sírnál a meglepi bulidon! Amit ráadásul ő szervezett. Szóval töröld le a könnyeidet, kisminkellek!

Szót fogadtam Kingának, leültem a székre és hagytam, hogy elkészítse a sminkemet. Műmosollyal az arcomon csatlakoztam a vendégekhez, mindenkitől kaptam egy ölelést, puszit meg ajándékot. A legtöbb ékszer volt, aminek hihetetlenül örültem. Este többször is hívtam Alexet, de nem vette fel és nem is hívott vissza. A buli egyébként nagyon jó volt, mindenki eljött egy embert kivéve; akit a legjobban vártam.

Alex.

20.rész Neki is fájjon

Nem hívott, és már Flórával sem tudok találkozni. Egyedül maradtam.
Ma, mielőtt még elmentem volna a stúdióba, felültem a metróra és végigutaztam azt a vonalat, ahol pár hete Alexszel játszottunk. Olyannyira elérzékenyültem, hogy könnyek buggyantak ki a szememből, de gyorsan letöröltem őket.
Ő csak egy fiú. A szerelmem.
A telefonom csörgése rántott vissza a valóságba, én pedig már kezdtem reménykedni, azonban a kijelzőn Laura neve villogott.
- Szia – Köszöntem elfúló hangon.
- Szia, Lola! Mi újság? – Érdeklődött vidáman.
- Szakítottunk Alexszel.
- Jaj, Lola… Úgy sajnálom!
- Miért nem beszéltetek velem mostanában? – Támadtam neki. – Miért felejtettetek el? Napok óta nem is beszéltem se veled, se Larával, se Kingával és még Mike-kal se. Mi történik köztünk? Mindig is tudtátok, hogy szívesen lógok veletek attól függetlenül, hogy egy tehetségkutatóban szerepelek.
- Jaj, Lola, persze, tudom és komolyan sajnálom, hogy nem foglalkoztunk veled, de épp emiatt hívtalak. Nem lenne kedved holnap velem vásárolni? Mikor végzel a stúdióban?
- Háromkor, és persze, szívesen elmegyek.
- Akkor jó! Figyelj, és mi lenne, ha utána elmennénk hozzád és megnéznénk egy filmet? Mint régen, tudod.
- Oké, jó, persze – Válaszoltam mosolyogva. Laurának sikerült kicsit feldobnia a kedvem, de még mindig szomorú voltam Alex miatt. A stúdióba belépve fájdalmasan konstatáltam, hogy ma Alexszel fogjuk gyakorolni a duettünket. Reggel kilenctől este hatig vele kellett énekelnem. Amikor benyitottam a terembe, láttam, hogy Alex a másik oldalon állt. Mély levegőt véve nyugtattam magam, nem lesz semmi baj.
- Szóval, már mondtam, hogy tanuljátok meg a szöveget meg a dallamot. Most szeretném hallani! – Három órán keresztül gyakoroltuk csak a dalt. Még ezután mehettünk fel a színpadra, beállítottuk a színpadképet, megbeszéltük ki hol kezd, és a többi. Az elején a színpad két oldalán állunk mindketten egy-egy mikrofonállvánnyal. A végén, a harmadik verzénél kivesszük a mikrofonokat és elindulunk egymás felé, pontosabban a színpad elejére, az utolsó refrént pedig egymással szemben énekeljük. A végén nagyon közel kellett volna állnunk egymáshoz, ehelyett egy fél méter minimum volt köztünk.
- Nem hiszem el! Álljatok már közelebb egymáshoz! – Rikácsolta az egyik szervező. Mivel egyikünk sem mozdult, dühösen felmasírozott a színpadra, megfogta Alex kezét és közelebb ráncigálta hozzám. Végül alig maradt köztük tíz centi távolság, erre a felismerésre pedig a gyomrom görcsbe rándult, lábaim megremegtek a közelségétől. Mire elénekeltük az utolsó refrént, nem bírtam tovább; sírva rohantam ki a színpadról. Aztán jött az ebédszünet, összefutottam Ricsivel.
- Hát te? – Néztem rá kérdőn.
- Interjú. Örülök a találkozásnak – Mosolygott rám.
- Én is – Aztán hirtelen valami eszembe jutott. – Mondd csak, nem tennél meg nekem egy szívességet?
- Mit szeretnél? – Láttam a gúnyos mosolyát és az egy pillanatra felcsillanó szemeit.
- Szóval, szakítottunk Alexszel és… - Elcsuklott a hangom, de hamar összeszedtem magam.
- Igen, tudok róla – Bólintott komoly arccal, holott lehet örült ennek a hírnek.
- És… féltékennyé szeretném tenni – Hajtottam le a fejem, mire ő kérdőn felhúzta a szemöldökeit.
- Velem?
- Igen, veled.

- Oké, benne vagyok. Hogy szeretnéd? – A csibész mosoly újra megjelent a szája sarkában, de én egyáltalán nem tartottam helyesnek.

- Hát, azt tudom, hogy mindig idejön ebédelni, pontosabban – rápillantottam a mobilom órájára – kettő perc múlva itt lesz. Szóval tűnjön így, mintha flörtölnénk. Érted, nevessünk, érintsd meg a derekam, a többit pedig megoldom. Színész vagyok.
Alex pedig két perc múlva tényleg megjelent, mi pedig elkezdtük Ricsivel a kis színjátékunk.
- Láttam, hogy adnak a moziban egy nagyon jó filmet! – Kezdte a fiú. – Ha szeretnéd, elmehetnénk.
- Jó lenne. Köszi a meghívást – Simítottam meg a vállát, míg ő a derekamra rakta a kezét. Alex eddig bírta, tökéletesen jól láttam, ahogy a kajáját lecsapva kiviharzott a büféből. Elmosolyodtam, ugyanakkor el is szomorodtam.
- Köszi – Csaptam bele fiúsan Ricsi kezébe.
- Bármikor Lola! – Ezek után mosolyogva mentem a stylisthoz, a folyosón viszont valaki elkapta a karom. Amikor megpördültem, láttam, hogy Alex az.
- Mi volt ez? – Nézett rám szigorúan.
- Mi? – Húztam fel a szemöldököm.
- Az előbbi, Ricsivel – Szemeit az enyéimbe fúrta, mire jeges borzongás futott végig a gerincem mentén. Kékjei most nem boldogságot tükröztek, sokkal inkább fájdalmat. Színtiszta fájdalmat.
- Miért érdekel? Már nem járunk. Nem flörtölhetek más fiúval az engedélyed nélkül? – Kérdeztem cinikusan.
- Tudom, hogy fáj. Nekem is. Ismerlek, Lol!
- Soha többé ne hívj így! – Csattant a hangom, majd hátat fordítottam neki, és otthagytam a folyosón. A könnyeimet törölgetve léptem be a stylisthoz.
Miért fáj ennyire?

19.rész Összetörtem

Alex egész múlt héten elhanyagolt. Amikor hívtam, lepattintott, esténként a gépén lógott, így minden percemet Flórára áldoztam, hogy eltereljem a gondolataimat Alexről.

Ketten lettünk a döntősök, ma egész délelőtt három dallal foglalkoztunk Judittal, az énektanárral. A döntőben a Read all about it-et, és a Halleluja-t fogom szólóban énekelni, illetve lesz egy duettünk Alexszel, a Just give me a reason. Ma a próba szüneteiben próbáltam közeledni hozzá, beszélni vele, de megint a telóját nyomkodta. Komolyan, le se teszi. Mintha elfeledkezett volna rólam. Teljesen.

Zorával felrobbantottuk szombaton a színpadot, de ő is nagyon furán viselkedett vele. Alexszel folyton összenéztek, nekem pedig ettől rossz érzésem támadt. Zora valamit tudott, amit én nem, de nem mertem kérdezősködni. Ha pedig ez még nem lett volna elég, a barátaim is eltávolodtak tőlem, hiába hívtam őket többször is az elmúlt napokban, nem vették fel. Semelyikük. Mindenki elfelejtett.
Ma délután Alex előbb végzett, mint én, így gondoltam meglepem őt valamivel. Szerencsére már hazaköltöztek Flórával, a szüleik kibékültek, és otthon újra minden rendben van. Örülnöm kéne ennek, de mégsem tudok.
A házuk felé baktattam, és mikor befordultam az utolsó sarkon, megláttam Alexet egy szőke lánnyal. Gyorsan visszaléptem nehogy valamelyikük észrevegyen, és úgy leskelődtem ki a sarok mögül. A lánynak hosszú, egyenes szőke haja volt, fején deszkás sapka, pántos fehér pólót és kockás miniszoknyát viselt magas sarkú cipővel. Kétségtelenül dögös volt, ezt el kellett ismernem. Tovább leskelődtem, amikor valami olyasmi történt, amire még én sem számítottam; ereimben meghűlt a vér a szöszi mozdulatait látva. Megpuszilta, majd meg is ölelte Alexet. Alexet! Az alsó ajkamba haraptam elég erősen, pár pillanattal később pedig már éreztem is a vér vasas ízét a számban. Végül megvártam, míg a lány eltűnt a látóteremből és elindultam Alexék háza felé. Türelmetlenül nyomtam a csengőt, és miután Móni beengedett, egyenesen a barátom szobájába rohantam.
- Hogy a francba képzelted ezt?! – Ordítottam rá dühösen. A fiú meglepetten fordult felém, mire én folytattam. – Egész héten elhanyagoltál, nem beszéltél velem, nem öleltél át, csókoltál meg. Tudod te, hányszor próbáltam meg közeledni feléd? Nem, dehogy tudod. Folyton a csak a telefonodat nyomogattad rám se bagózva, de nem csak te. A többiek is tojtak rám magasról, és mikor rákérdeztem a dologra, csak rávágtátok, hogy semmi sincs! De ez nem semmi! Egyedül Flóra volt az, aki foglalkozott velem. Csak ő! De tudod, mit? Itt az ideje, hogy elmondd, mi a fene folyik itt, vagy különben vége!
- Nem mondhatom el – Hajtotta le a fejét, hogy aztán pár másodperccel később meglepetten kapja fel újra. – Minek lenne vége?
- Ennek – Mutattam kettőnkre. – Ami köztünk van. És mi az isten volt az az előbb? Ki volt… láttam, ahogy megpuszilt és megölelt!
- Ez nem azt jelenti, hogy megcsallak! – Csattant fel végül Alex is. Még sosem láttam ennyire idegesnek, de én sem voltam a nyugodtság mintaképe.
- Szerinted én mire következtetek abból, hogy egész héten rám se nézel, minden figyelmed a telefonodnak szenteled, aztán ölelkezni látlak egy lánnyal?
- Ha látnád most magad…
- Tudod mit? Végeztünk! Én nem csinálom ezt tovább… - Hangom elhalkult a végére, de talán ez még rosszabb volt, mintha kiabáltam volna. Felvettem a földről az időközben ledobott táskámat és vissza sem nézve kiszaladtam a szobájából. Még Móninak se válaszoltam, aki aggódva kérdezett valamit. Egyenesen hazaindultam, minél előbb otthon akartam lenni, de pár méter után nem bírtam tovább; betértem az első sikátorba, hátam nekivetettem a falnak és úgy meredtem magam elé. A gondolataim Alex és köztem cikáztak, azokra a csodás estékre gondoltam, amiket kettesben töltöttünk, mikor hazakísért, de ketté kellett válnunk, akkor adott egy csókot és kisimított az arcomból egy tincset. Alig akartuk elengedni egymást, végül én jobbra, ő pedig balra indult. Lehunytam a szemeimet, közben pedig próbáltam nem sírni. Ő már nincs itt. Nincs mi, csak ő és én. Külön. Sűrűn pislogtam és mélyeket lélegeztem, ezzel próbáltam elkerülni a sírást. Ujjammal törölgettem a lefolyt sminkem, de azt hiszem ettől nem lett jobb.

Amint hazaértem, rögtön a szobámba rohantam és összekucorodtam az ágyamon. Mit tud ilyenkor csinálni egy kamaszlány? Csak sírni. Végül anyu kopogott be az ajtón.
- Kicsim, mi a baj? – Hallottam a hangján az aggódást.
- Semmi… - Elcsuklott a hangom, és sírni kezdtem. Anyu belépett a szobámba, szomorú arccal nézett rám és közelebb lépett hozzám.
- Drágám, egyetlen fiú sem érdemli meg, hogy sírj miatta – Mögém feküdt és átölelte a derekam, én pedig még jobban hozzábújtam.
- Még az igazi sem? – Kérdeztem még mindig sírva.
- Az igazi talán igen – Mosolyogva megpuszilta az arcom és simogatni kezdte a kezem. A kezem, amivel úgy kapaszkodtam belé, mintha őt is elveszíthetném.
- Ő az igazi…

    ~¯~

Alex szemszöge

Egész héten Lola pénteki születésnapi buliját szerveztük, természetesen szerettük volna titokban tartani. Kinga, a két L és Mike is segítettek, így gyorsan meglettek az alapvető feltételek a bulihoz, mint például a kaja, az innivaló, a zene és a meghívottak listája is elkészült. A helyszín a lány házában lesz, meg is beszéltem már a szüleivel, akik nyaralni mentek. Lola sajnos a verseny miatt nem tudott velük menni, de ez a helyzet kedvezett nekünk; én pedig ki is használtam.
Jó előre bevásároltunk ropiból, kekszből, chipsből és mindenféle rágcsálnivalóból, és volt még hely a kólának, sprite-nak, az alkoholmentes sörnek – azoknak, akik be szeretnének rúgni, hiszen úgysem nézik meg van-e benne alkohol – is. A zenét rábíztuk Lola blogíró osztálytársára, Márkra, de nem ő volt az egyetlen, akit meghívtunk; mindenkit, akivel Lol jóban volt. Habár sosem lehet tudni, mindig vannak olyanok, akik tudomást szereznek egy-egy buliról és meghívás nélkül lógnak be.
Elég sok mindent el tudtunk intézni rövid idő alatt, a díszlet is a helyére kerül majd; mindenhova világító füzéreket akasztunk, így a szoba remélhetőleg narancsszínben fog úszni. Kipipáltuk a listáról a papírpoharakat, a szalvétát és Kinga felírta, hogy pizzát is kell majd rendelni.

Szinte mindent lerendeztünk már, és csak egy dolog volt vissza: az ajándék. Nem tudtam viszont, hogy mit adjak neki, így utolsó mentsváramként felhívtam Kingát, hogy segítsen már nekem, mert ilyen jó fej.
- Szia, Kinga! Tudsz nekem segíteni?
- Szia! Miben segíthetek?
- Lolnak szeretnék ajándékot venni, de nem tudom, minek örülne igazán. Eljössz velem keresgélni?
- Persze, nekem se ártana már venni valamit. Mikor végzel a stúdióban?
- Kettőkor. Eléd megyek, és majd onnan csak eljutunk valahogy a plázáig.
- Oké. De figyelj, nem tudom elérni Márkot, és még mindig nem küldte át a zenéket – Hát igen, még mindig nem intéztünk el mindent, Kinga után pedig rögtön kaptam is egy SMS-t Larától, hogy történt valami a dekorációval. Már éppen írni akartam volna neki vissza a választ, amikor valaki megérintette a vállam.
- Szia, Lol – Fordultam felé, és adtam neki egy csókot, de aztán már vissza is tértem a telefonom billentyűzetéhez.
- Ma mikor végzel? – Nézett rám szomorú arccal.
- Kettőkor. Valami baj van? – Arcomra aggodalmas arckifejezés ült ki, egy pillanatra még a bulit is elfelejtettem.
- Nem, nincs semmi, csak rossz, hogy én ötig leszek, és megint nem tudjuk együtt töltetni a délutánt – Magához húzott és megölelt, én pedig csak akkor toltam el magamtól, mikor a mobilom újra pittyegni kezdett. Lara írt, megint történt valami a bulival, de szerencsére már megoldották. De akkor miért kellett bejelentenie? Sóhajtva pötyögtem neki vissza, de mire felnéztem, Lola már eltűnt. Fáradtan masszíroztam meg az orrnyergem a hüvelyk- és mutatóujjammal. Egyre jobban eltávolodtunk egymástól, de én ezt nem akartam.
Kettőkor egyedül léptem ki a stúdió ajtaján. Zavart, hogy nem ölelhettem át Lola vállát, nem foghattam a kezét és érezhettem csókjai édes ízét. Egy bulit miért ilyen nehéz megszervezni? Már csak három nap, és akkor minden a régi lesz. Minden rendbe fog jönni köztünk.
Lassú léptekkel közeledtem Kingáék házához, majd amint odaértem, becsöngettem és csendben vártam, amíg kijön. Kinga általában szolid ruhákat visel, mint például a farmer, ing, kardigán, erre most… A haja ki volt vasalva, fején Mike egyik deszkás sapkája, fehér topot és kockás miniszoknyát viselt magas sarkúval.
- Kinga, mik ezek a ruhák? – Kérdeztem meglepetten.
- Hát, tudod, titokban megyünk, szóval ha meg is látna minket valaki, engem nem ismernének fel. Így titokban marad a buli és az ajándékvásárlás is – Kinga olyan büszkén tekintett rám, mintha valami nagyon okosat mondott volna, és igazából így is volt. Lassan pedig el is indultunk a pláza felé, Kinga pedig beszélni kezdett.
- Szóval, Lola imádja az ékszereket, főleg a karkötőket. Szereti a filmeket, habár sosem érti őket, illetve a könyveket is, de sosincs ideje olvasni. Szívesen lóg a barátaival, ezen kívül naplót vezet, de nem tudom, hogy néz ki, vagy hogy hova szokta eldugni. Említette, hogy hamarosan betelik, szóval szerintem vehetsz neki egy karkötőt, meg egy naplót.
- Naplót vezet? – Kérdeztem meglepődve.
- Igen, amióta jelentkezett a tehetségkutatóba. Szóval biztos főszereplő vagy benne – Mosolygott. Beléptünk egy ékszerboltba, én pedig rögtön a karkötők felé igyekeztem. Lol általában feketét és aranyszínűt hordott, így ezek közül választhattam. Nézegettem egy ideig a polcokat, majd hirtelen megláttam a tökéletes darabot. Egy fekete, fonott bőrkarkötőről volt szó, a szálakra pici köveket raktak, és ha az ember távolról nézte, egy „I love you” feliratot lehetett leolvasni róla.
- Ez szerinted tetszeni fog neki? – Mutattam fel Kingának, aki közelebbről is megvizsgálta a darabot.
- Persze, ez gyönyörű – Mosolyogva zártam össze az ujjaim. Kinga egy aranyszínű karperecet választott egy hozzáillő gyűrűvel, és fizetéskor mindegyiket berakattuk egy díszdobozba.
- Na, akkor irány egy írószerbolt! – Indult el Kinga céltudatosan. A boltban segítséget kértünk egy eladótól, aki egy polchoz vezetett minket, amin lakattal lezárt, vastag könyvszerű füzetek sorakoztak. Csak néztem őket, de egyiket sem vettem a kezembe. Aztán megakadt a szemem egy piros naplón, az elején egy fénykép tartó volt, ahova be lehetett rakni egy képet. Kíváncsian vettem le a polcról, és közelebbről is megvizsgáltam. Nem lakattal lehetett lezárni, hanem egy gumimadzag segítségével, ami a hátuljára volt erősítve, és csak rá kellett emelni az elülső lapra.
- Megtaláltam! – Szememmel Kingát kerestem, majd amikor megtaláltam, felemeltem a naplót.
- Biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz! – Hazafelé végig beszélgettünk, természetesen a buliról volt szó. Szinte mindent sikerült elintéznünk, így már csak a nagy napra kellett várni. Kinga egy öleléssel és egy puszival köszönt el, én pedig mosolyogva mentem be a házunkba. A szobámban elrejtettem Lola ajándékait és leült a laptopom mellé. Egyszer csak hallottam, hogy valaki felfelé futott a lépcsőt. Megfordulni sem volt időm, amikor kicsapódott az ajtó és meghallottam Lol hangját.
- Hogy a francba képzelted ezt?! – Ordított rám dühösen. Meglepetten fordultam felé, mire ő folytatta. – Egész héten elhanyagoltál, nem beszéltél velem, nem öleltél át, csókoltál meg. Tudod te, hányszor próbáltam meg közeledni feléd? Nem, dehogy tudod. Folyton a csak a telefonodat nyomogattad rám se bagózva, de nem csak te. A többiek is tojtak rám magasról, és mikor rákérdeztem a dologra, csak rávágtátok, hogy semmi! De ez nem semmi! Egyedül Flóra volt az, aki foglalkozott velem. Csak ő! De tudod, mit? Itt az ideje, hogy elmondd, mi a fene folyik itt, vagy különben vége!
- Nem mondhatom el – Hajtottam le a fejem, hogy aztán pár másodperccel később meglepetten kapjam fel újra. – Minek lenne vége?
- Ennek – Mutatott kettőnkre. – Ami köztünk van. És mi az isten volt az az előbb? Ki volt… láttam, ahogy megpuszilt és megölelt!
- Ez nem azt jelenti, hogy megcsallak! – Csattantam fel végül én is. Hirtelen nagyon ideges lettem, biztos azt hitte, hogy megcsalom. De ilyenről szó sem volt! Csak félreértette.
- Szerinted én mire következtetek abból, hogy egész héten rám se bagózol, minden figyelmed a telefonodnak szenteled, aztán ölelkezni látlak egy lánnyal? – Ó, ha tudná, hogy az a lány Kinga volt. Bár a helyében minden bizonnyal én is így reagáltam volna.
- Ha látnád most magad…
- Tudod mit? Végeztünk! Én nem csinálom ezt tovább… - Hangja elhalkult a végére, de talán ez még rosszabb volt, mintha kiabált volna. Felvette a földről az időközben ledobott táskáját és vissza sem nézve kiszaladt a szobámból. A tenyerembe temettem az arcom és visszaültem az ágyamra. A fenébe! Elrontottam… de nagyon.

Ahogy ott ültem megsemmisülve, eszembe jutott az egyik kedvenc pillanatom azok közül, amiket vele töltöttem. A szállás előtt álltunk az egyik késő esti randink után. A derekánál fogva húztam magamhoz közelebb, ő pedig a mellkasom támasztotta a kezével és úgy tolt neki egy közelben parkoló kocsinak, majd megcsókoltuk egymást. Akkor még minden tökéletes volt.

Istenem, mennyire szeretem! A haját, az ajkait, a derekát, a lábát! Mindenét. Az összes porcikáját szerettem, a mosolyát, a hangját, mindent. Eszembe jutott az az éjszaka, mikor anyámék összevesztek és Flórával náluk kötöttünk ki. Ő segített nekem, mindig segített. Én pedig mindent elrontottam….