19.rész Összetörtem

Alex egész múlt héten elhanyagolt. Amikor hívtam, lepattintott, esténként a gépén lógott, így minden percemet Flórára áldoztam, hogy eltereljem a gondolataimat Alexről.

Ketten lettünk a döntősök, ma egész délelőtt három dallal foglalkoztunk Judittal, az énektanárral. A döntőben a Read all about it-et, és a Halleluja-t fogom szólóban énekelni, illetve lesz egy duettünk Alexszel, a Just give me a reason. Ma a próba szüneteiben próbáltam közeledni hozzá, beszélni vele, de megint a telóját nyomkodta. Komolyan, le se teszi. Mintha elfeledkezett volna rólam. Teljesen.

Zorával felrobbantottuk szombaton a színpadot, de ő is nagyon furán viselkedett vele. Alexszel folyton összenéztek, nekem pedig ettől rossz érzésem támadt. Zora valamit tudott, amit én nem, de nem mertem kérdezősködni. Ha pedig ez még nem lett volna elég, a barátaim is eltávolodtak tőlem, hiába hívtam őket többször is az elmúlt napokban, nem vették fel. Semelyikük. Mindenki elfelejtett.
Ma délután Alex előbb végzett, mint én, így gondoltam meglepem őt valamivel. Szerencsére már hazaköltöztek Flórával, a szüleik kibékültek, és otthon újra minden rendben van. Örülnöm kéne ennek, de mégsem tudok.
A házuk felé baktattam, és mikor befordultam az utolsó sarkon, megláttam Alexet egy szőke lánnyal. Gyorsan visszaléptem nehogy valamelyikük észrevegyen, és úgy leskelődtem ki a sarok mögül. A lánynak hosszú, egyenes szőke haja volt, fején deszkás sapka, pántos fehér pólót és kockás miniszoknyát viselt magas sarkú cipővel. Kétségtelenül dögös volt, ezt el kellett ismernem. Tovább leskelődtem, amikor valami olyasmi történt, amire még én sem számítottam; ereimben meghűlt a vér a szöszi mozdulatait látva. Megpuszilta, majd meg is ölelte Alexet. Alexet! Az alsó ajkamba haraptam elég erősen, pár pillanattal később pedig már éreztem is a vér vasas ízét a számban. Végül megvártam, míg a lány eltűnt a látóteremből és elindultam Alexék háza felé. Türelmetlenül nyomtam a csengőt, és miután Móni beengedett, egyenesen a barátom szobájába rohantam.
- Hogy a francba képzelted ezt?! – Ordítottam rá dühösen. A fiú meglepetten fordult felém, mire én folytattam. – Egész héten elhanyagoltál, nem beszéltél velem, nem öleltél át, csókoltál meg. Tudod te, hányszor próbáltam meg közeledni feléd? Nem, dehogy tudod. Folyton a csak a telefonodat nyomogattad rám se bagózva, de nem csak te. A többiek is tojtak rám magasról, és mikor rákérdeztem a dologra, csak rávágtátok, hogy semmi sincs! De ez nem semmi! Egyedül Flóra volt az, aki foglalkozott velem. Csak ő! De tudod, mit? Itt az ideje, hogy elmondd, mi a fene folyik itt, vagy különben vége!
- Nem mondhatom el – Hajtotta le a fejét, hogy aztán pár másodperccel később meglepetten kapja fel újra. – Minek lenne vége?
- Ennek – Mutattam kettőnkre. – Ami köztünk van. És mi az isten volt az az előbb? Ki volt… láttam, ahogy megpuszilt és megölelt!
- Ez nem azt jelenti, hogy megcsallak! – Csattant fel végül Alex is. Még sosem láttam ennyire idegesnek, de én sem voltam a nyugodtság mintaképe.
- Szerinted én mire következtetek abból, hogy egész héten rám se nézel, minden figyelmed a telefonodnak szenteled, aztán ölelkezni látlak egy lánnyal?
- Ha látnád most magad…
- Tudod mit? Végeztünk! Én nem csinálom ezt tovább… - Hangom elhalkult a végére, de talán ez még rosszabb volt, mintha kiabáltam volna. Felvettem a földről az időközben ledobott táskámat és vissza sem nézve kiszaladtam a szobájából. Még Móninak se válaszoltam, aki aggódva kérdezett valamit. Egyenesen hazaindultam, minél előbb otthon akartam lenni, de pár méter után nem bírtam tovább; betértem az első sikátorba, hátam nekivetettem a falnak és úgy meredtem magam elé. A gondolataim Alex és köztem cikáztak, azokra a csodás estékre gondoltam, amiket kettesben töltöttünk, mikor hazakísért, de ketté kellett válnunk, akkor adott egy csókot és kisimított az arcomból egy tincset. Alig akartuk elengedni egymást, végül én jobbra, ő pedig balra indult. Lehunytam a szemeimet, közben pedig próbáltam nem sírni. Ő már nincs itt. Nincs mi, csak ő és én. Külön. Sűrűn pislogtam és mélyeket lélegeztem, ezzel próbáltam elkerülni a sírást. Ujjammal törölgettem a lefolyt sminkem, de azt hiszem ettől nem lett jobb.

Amint hazaértem, rögtön a szobámba rohantam és összekucorodtam az ágyamon. Mit tud ilyenkor csinálni egy kamaszlány? Csak sírni. Végül anyu kopogott be az ajtón.
- Kicsim, mi a baj? – Hallottam a hangján az aggódást.
- Semmi… - Elcsuklott a hangom, és sírni kezdtem. Anyu belépett a szobámba, szomorú arccal nézett rám és közelebb lépett hozzám.
- Drágám, egyetlen fiú sem érdemli meg, hogy sírj miatta – Mögém feküdt és átölelte a derekam, én pedig még jobban hozzábújtam.
- Még az igazi sem? – Kérdeztem még mindig sírva.
- Az igazi talán igen – Mosolyogva megpuszilta az arcom és simogatni kezdte a kezem. A kezem, amivel úgy kapaszkodtam belé, mintha őt is elveszíthetném.
- Ő az igazi…

    ~¯~

Alex szemszöge

Egész héten Lola pénteki születésnapi buliját szerveztük, természetesen szerettük volna titokban tartani. Kinga, a két L és Mike is segítettek, így gyorsan meglettek az alapvető feltételek a bulihoz, mint például a kaja, az innivaló, a zene és a meghívottak listája is elkészült. A helyszín a lány házában lesz, meg is beszéltem már a szüleivel, akik nyaralni mentek. Lola sajnos a verseny miatt nem tudott velük menni, de ez a helyzet kedvezett nekünk; én pedig ki is használtam.
Jó előre bevásároltunk ropiból, kekszből, chipsből és mindenféle rágcsálnivalóból, és volt még hely a kólának, sprite-nak, az alkoholmentes sörnek – azoknak, akik be szeretnének rúgni, hiszen úgysem nézik meg van-e benne alkohol – is. A zenét rábíztuk Lola blogíró osztálytársára, Márkra, de nem ő volt az egyetlen, akit meghívtunk; mindenkit, akivel Lol jóban volt. Habár sosem lehet tudni, mindig vannak olyanok, akik tudomást szereznek egy-egy buliról és meghívás nélkül lógnak be.
Elég sok mindent el tudtunk intézni rövid idő alatt, a díszlet is a helyére kerül majd; mindenhova világító füzéreket akasztunk, így a szoba remélhetőleg narancsszínben fog úszni. Kipipáltuk a listáról a papírpoharakat, a szalvétát és Kinga felírta, hogy pizzát is kell majd rendelni.

Szinte mindent lerendeztünk már, és csak egy dolog volt vissza: az ajándék. Nem tudtam viszont, hogy mit adjak neki, így utolsó mentsváramként felhívtam Kingát, hogy segítsen már nekem, mert ilyen jó fej.
- Szia, Kinga! Tudsz nekem segíteni?
- Szia! Miben segíthetek?
- Lolnak szeretnék ajándékot venni, de nem tudom, minek örülne igazán. Eljössz velem keresgélni?
- Persze, nekem se ártana már venni valamit. Mikor végzel a stúdióban?
- Kettőkor. Eléd megyek, és majd onnan csak eljutunk valahogy a plázáig.
- Oké. De figyelj, nem tudom elérni Márkot, és még mindig nem küldte át a zenéket – Hát igen, még mindig nem intéztünk el mindent, Kinga után pedig rögtön kaptam is egy SMS-t Larától, hogy történt valami a dekorációval. Már éppen írni akartam volna neki vissza a választ, amikor valaki megérintette a vállam.
- Szia, Lol – Fordultam felé, és adtam neki egy csókot, de aztán már vissza is tértem a telefonom billentyűzetéhez.
- Ma mikor végzel? – Nézett rám szomorú arccal.
- Kettőkor. Valami baj van? – Arcomra aggodalmas arckifejezés ült ki, egy pillanatra még a bulit is elfelejtettem.
- Nem, nincs semmi, csak rossz, hogy én ötig leszek, és megint nem tudjuk együtt töltetni a délutánt – Magához húzott és megölelt, én pedig csak akkor toltam el magamtól, mikor a mobilom újra pittyegni kezdett. Lara írt, megint történt valami a bulival, de szerencsére már megoldották. De akkor miért kellett bejelentenie? Sóhajtva pötyögtem neki vissza, de mire felnéztem, Lola már eltűnt. Fáradtan masszíroztam meg az orrnyergem a hüvelyk- és mutatóujjammal. Egyre jobban eltávolodtunk egymástól, de én ezt nem akartam.
Kettőkor egyedül léptem ki a stúdió ajtaján. Zavart, hogy nem ölelhettem át Lola vállát, nem foghattam a kezét és érezhettem csókjai édes ízét. Egy bulit miért ilyen nehéz megszervezni? Már csak három nap, és akkor minden a régi lesz. Minden rendbe fog jönni köztünk.
Lassú léptekkel közeledtem Kingáék házához, majd amint odaértem, becsöngettem és csendben vártam, amíg kijön. Kinga általában szolid ruhákat visel, mint például a farmer, ing, kardigán, erre most… A haja ki volt vasalva, fején Mike egyik deszkás sapkája, fehér topot és kockás miniszoknyát viselt magas sarkúval.
- Kinga, mik ezek a ruhák? – Kérdeztem meglepetten.
- Hát, tudod, titokban megyünk, szóval ha meg is látna minket valaki, engem nem ismernének fel. Így titokban marad a buli és az ajándékvásárlás is – Kinga olyan büszkén tekintett rám, mintha valami nagyon okosat mondott volna, és igazából így is volt. Lassan pedig el is indultunk a pláza felé, Kinga pedig beszélni kezdett.
- Szóval, Lola imádja az ékszereket, főleg a karkötőket. Szereti a filmeket, habár sosem érti őket, illetve a könyveket is, de sosincs ideje olvasni. Szívesen lóg a barátaival, ezen kívül naplót vezet, de nem tudom, hogy néz ki, vagy hogy hova szokta eldugni. Említette, hogy hamarosan betelik, szóval szerintem vehetsz neki egy karkötőt, meg egy naplót.
- Naplót vezet? – Kérdeztem meglepődve.
- Igen, amióta jelentkezett a tehetségkutatóba. Szóval biztos főszereplő vagy benne – Mosolygott. Beléptünk egy ékszerboltba, én pedig rögtön a karkötők felé igyekeztem. Lol általában feketét és aranyszínűt hordott, így ezek közül választhattam. Nézegettem egy ideig a polcokat, majd hirtelen megláttam a tökéletes darabot. Egy fekete, fonott bőrkarkötőről volt szó, a szálakra pici köveket raktak, és ha az ember távolról nézte, egy „I love you” feliratot lehetett leolvasni róla.
- Ez szerinted tetszeni fog neki? – Mutattam fel Kingának, aki közelebbről is megvizsgálta a darabot.
- Persze, ez gyönyörű – Mosolyogva zártam össze az ujjaim. Kinga egy aranyszínű karperecet választott egy hozzáillő gyűrűvel, és fizetéskor mindegyiket berakattuk egy díszdobozba.
- Na, akkor irány egy írószerbolt! – Indult el Kinga céltudatosan. A boltban segítséget kértünk egy eladótól, aki egy polchoz vezetett minket, amin lakattal lezárt, vastag könyvszerű füzetek sorakoztak. Csak néztem őket, de egyiket sem vettem a kezembe. Aztán megakadt a szemem egy piros naplón, az elején egy fénykép tartó volt, ahova be lehetett rakni egy képet. Kíváncsian vettem le a polcról, és közelebbről is megvizsgáltam. Nem lakattal lehetett lezárni, hanem egy gumimadzag segítségével, ami a hátuljára volt erősítve, és csak rá kellett emelni az elülső lapra.
- Megtaláltam! – Szememmel Kingát kerestem, majd amikor megtaláltam, felemeltem a naplót.
- Biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz! – Hazafelé végig beszélgettünk, természetesen a buliról volt szó. Szinte mindent sikerült elintéznünk, így már csak a nagy napra kellett várni. Kinga egy öleléssel és egy puszival köszönt el, én pedig mosolyogva mentem be a házunkba. A szobámban elrejtettem Lola ajándékait és leült a laptopom mellé. Egyszer csak hallottam, hogy valaki felfelé futott a lépcsőt. Megfordulni sem volt időm, amikor kicsapódott az ajtó és meghallottam Lol hangját.
- Hogy a francba képzelted ezt?! – Ordított rám dühösen. Meglepetten fordultam felé, mire ő folytatta. – Egész héten elhanyagoltál, nem beszéltél velem, nem öleltél át, csókoltál meg. Tudod te, hányszor próbáltam meg közeledni feléd? Nem, dehogy tudod. Folyton a csak a telefonodat nyomogattad rám se bagózva, de nem csak te. A többiek is tojtak rám magasról, és mikor rákérdeztem a dologra, csak rávágtátok, hogy semmi! De ez nem semmi! Egyedül Flóra volt az, aki foglalkozott velem. Csak ő! De tudod, mit? Itt az ideje, hogy elmondd, mi a fene folyik itt, vagy különben vége!
- Nem mondhatom el – Hajtottam le a fejem, hogy aztán pár másodperccel később meglepetten kapjam fel újra. – Minek lenne vége?
- Ennek – Mutatott kettőnkre. – Ami köztünk van. És mi az isten volt az az előbb? Ki volt… láttam, ahogy megpuszilt és megölelt!
- Ez nem azt jelenti, hogy megcsallak! – Csattantam fel végül én is. Hirtelen nagyon ideges lettem, biztos azt hitte, hogy megcsalom. De ilyenről szó sem volt! Csak félreértette.
- Szerinted én mire következtetek abból, hogy egész héten rám se bagózol, minden figyelmed a telefonodnak szenteled, aztán ölelkezni látlak egy lánnyal? – Ó, ha tudná, hogy az a lány Kinga volt. Bár a helyében minden bizonnyal én is így reagáltam volna.
- Ha látnád most magad…
- Tudod mit? Végeztünk! Én nem csinálom ezt tovább… - Hangja elhalkult a végére, de talán ez még rosszabb volt, mintha kiabált volna. Felvette a földről az időközben ledobott táskáját és vissza sem nézve kiszaladt a szobámból. A tenyerembe temettem az arcom és visszaültem az ágyamra. A fenébe! Elrontottam… de nagyon.

Ahogy ott ültem megsemmisülve, eszembe jutott az egyik kedvenc pillanatom azok közül, amiket vele töltöttem. A szállás előtt álltunk az egyik késő esti randink után. A derekánál fogva húztam magamhoz közelebb, ő pedig a mellkasom támasztotta a kezével és úgy tolt neki egy közelben parkoló kocsinak, majd megcsókoltuk egymást. Akkor még minden tökéletes volt.

Istenem, mennyire szeretem! A haját, az ajkait, a derekát, a lábát! Mindenét. Az összes porcikáját szerettem, a mosolyát, a hangját, mindent. Eszembe jutott az az éjszaka, mikor anyámék összevesztek és Flórával náluk kötöttünk ki. Ő segített nekem, mindig segített. Én pedig mindent elrontottam….