2. rész Alexszel, nálunk

Szombaton sikongattam egy sort, mert Alex bejelölt facebookon. Bár nem tudom miért lepődtem meg, hisz már a telefonszámom is megvan neki. Viszont vasárnap csörgött a mobilom, amikor pedig megláttam a kijelzőt, kis híján lefordultam a székről.

- Szia - szólt bele a telefonba Alex.

- Szia - majd' kiugrottam a bőrömből, hogy még csak pénteken találkoztunk és már ma felhívott.

- Hol vagy? - hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Otthon, miért?

- Nézz ki az ablakon - Alex a házunk előtt állt, kezében a gitárjával, amikor pedig észrevette, hogy nézem, felintegetett.

- Várj, lemegyek - nyomtam ki a telefont majd gyorsan lerobogtam a lépcsőn.

- Hova, hova? - nézett rám anyu a munkájából.

- Alex, az a srác, aki tegnap ott volt a versenyen itt van. Behívhatom? - Anyukám már tudja, hogy mi történt pénteken és a fiúról is van már fogalma. Lehet, hogy tizenhat évesen ciki, de én szinte mindent elmondok anyunak. 

- Na jó - mosolygott rám, aztán megfeledkezve rólam, tovább dolgozott a gépen. Egyetemi tanár, és mindig valami roppant fontos dolgot csinál, amiről nekem halvány lila gőzöm sincs. 

Mikor kiléptem az ajtón, Alex a kapunk előtt állt. 

- Honnan tudtad, hogy itt lakom? - kérdeztem nagy szemeket meresztve rá.

- Hát ráírtam Kingára, de hímsoviniszta állatnak nevezett, Lara nem válaszolt, Laura viszont elmondta. Meglehetősen fura barátnőid vannak - mondta nevetve.

- Nekem mondod?  - néztem rá mosolyogva. Ő pedig megajándékozott avval a féloldalas mosolyával, amitől nekem hirtelen remegni kezdett a gyomrom - Jaj... na, gyere be! – Mondtam tavartan, mire ő elröhögte magát.

Közben megfordultam, ő pedig követett a házba, az ajtót pedig gondosan becsukta maga mögött.

- Jó napot! - köszönt anyunak, aki már az ajtónyitódásra felkapta a fejét, hogy lecsekkolhassa, ki az a fiú, akit nemrég ismertem meg.

- Szia - nézett rá anyu a röntgenszemeivel, amik mindig olyan érzést keltettek az emberben, mintha végignézné, hogy milyen vagy belül. Aztán rámosolygott Alexre, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Persze magamban. 

- Kérsz valami innivalót? - Néha az anyukák olyan cikik tudnak lenni. Nem kell vele beszélgetnie. 

- Nem, köszönöm – anyu újra felénk fordult, hogy újabb kérdést tegyen fel, mire a szememmel jeleztem neki, hogy nehogy bármit is mondjon.

- Rendben. Nos, mehettek Lola szobájába, vagy esetleg a nappaliba – megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy nem támadta le a kérdésáradatával.

- A szobámba - jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon, és sarkon fordulva már mentem is fel a lépcsőn. A szemem sarkából azért láttam, hogy anyu és Alex összemosolyognak, majd a fiú követett az emeletre. A szobámba lépve elégedetten konstatáltam, hogy rend van. Hála az égnek, hogy eszembe jutott csütörtökön rendet rakni.

Egyszer Kinga bejött a szobámba, amikor nagy rumli volt és hát a reakciója nem volt túl biztató.

- Szerintem nyugodtan jelentkezhetsz a világ legrumlisabb embere címre! - Aztán észrevett egy plüsskutyát és megkérdezte, hogy megkaphatja-e. Én meg odaadtam neki, hiszen tudom, mennyire szereti a plüssállatokat. Komplett gyűjteménye van. 

- Szép a szobád! - Hallottam Alex hangját, ami egyben vissza is húzott a valóságba, merthogy az előbb annyira belemerültem a szobám rendetlenségi skáláján való elmélkedésen. Viszont a szobám nem is volt olyan vészes, legalább is most. A világoskék falamon poszterek vannak felragasztva, az ágyam az ablakkal szemben található, a takarómon egy könyv és a laptopom hever lehajtva, az ablak jobb oldalán áll az íróasztalom, az fölé lett felhelyezve a parafatáblám. A tábla viszont kész katasztrófa, mindenféle képet és jegyeket böktem fel rá, ott van például egy csillámpónis kép, mert Lara ragaszkodott ahhoz, hogy fent legyen, egy idézet Laurától, pontosan: „Nem mindegy, hogy a hülye okoskodik, vagy az okos hülyéskedik.” Nagyon bölcs a lány, igen. Ja, és nem utolsó sorban ott van még egy BMX kép Miketól. Mellette Kinga ül félig lehunyt szemekkel felfelé nézve, ez alatt a kép alatt az ikrekről készült fotót szúrtam fel és a végén... Mike ül a biciklije mellett. Ekkor tudatosult bennem, hogy el sem magyaráztam Alexnek, hogy az amerikai srác csak a barátom és nem olyan barát. Csak a biztonság kedvéért kellene beavatnom a részletekbe, mielőtt még féltékenykedne rá, vagy valami.

Nos, miért is féltékenykedne rá? Levettem a képet a tábláról és a fiú felé fordultam:

- Ő Mike, egy amerikai haverom, cserediák volt a sulinkban. Sőt Kinga pasija!

Alex felém fordult, amikor elkezdtem magyarázni a dolgokat, aztán mosolyra húzta a száját, majd elröhögte magát.

- El tudja őt viselni? - kérdezte visszafojtva az újabb kitörő nevetést.

- Hát, amikor vele van, nem beszél... - mondtam elgondolkodva- olyan sokat.

Alex viszont a komoly fejemet látva újra elnevette magát.

- Nem nagyon hiszem - rázta meg a fejét hitetlenkedve.

- Hát ő napi szinten tíz órát beszél, de ha itt van Mike, akkor „csak” hat-nyolc órát. 

- Mindenképp jobb!

Talán egy fél órát beszélgethettünk, amikor elgondolkodtam. Ránéztem Alexre, aki féloldalasan mosolygott rám. Nem tudom mit éreztem addig a pillanatig, de akkor leesett. Amikor igent mondtam a randira, amikor, beengedtem a házba, amikor Mikeról mentegetőztem. 

- Bocs fel kell hívnom Laurát, mert megígértem neki... - ugrottam fel hirtelen és a mobilomat felkapva kihátráltam a fürdőbe. 

- Oké - biccentett a fiú picit furán, én pedig egy perc múlva már izgatottan nyomkodtam a készüléket, amely pillanatokon belül hívta is a barátnőm. 

- Szerinted megtetszhet egy fiú három nap alatt? - támadtam rá egyből, mikor vidám hangja beleszólt a telefonba. 

- Tudod, kicsit helyesbítenem kell. Szerelem. Szerelmes vagy. Én még mindig hiszek az első látásra szerelemben. Három nap alatt meg, naná. Ki a szerencsés? Alex?

- Ühüm... De ez még nem szerelem... Azt hiszem.

- Jaj, én már tudtam. Tudod, hogy áradoztál róla pénteken? Na és nem csak nekem, Mike felhívott és elmondta, hogy mi van. Nem hiszem el, hogy még csak most esett le, hogy mit érzel. 

- Hát.. izé..

- És hogy jöttél rá?

- Itt van nálam és rám mosolygott.

- És? 

- Hát és éreztem valami olyat, mint. Öö... nem tudom, beleremegett a gyomrom, asszem.

- Ott van nálad? - Na jó, Laura nem éppen a leggyorsabb felfogású ember.

- Igen, nemrég jelent meg a házunk előtt - kezdtem kicsit ideges lenni, szerettem volna minél előbb túlesni ezen a beszélgetésen és visszamenni Alexhez, mielőtt ő úgy dönt, hogy lelép. 

- Szóval ezért kellett a címetek! Akkor, szerintem nyert ügyed van!

- Mi? – kérdeztem értetlenül.

- Hát két napja találkoztatok, randira hívott, meglátogatott a házatokban. Szóval szerintem tetszel neki - Oké, így belegondolva tényleg lehetséges a dolog. De nem tudom, nem vagyok biztos az érzéseimben, csak egy szó ugrál a fejemben ellökdösve minden gondolatot az útjából. Aztán ahogy a mobilom szorongattam, hirtelen kiszakadt belőlem. 

- Ijj azt hiszem, tetszik.

- Megint helyesbítek. Szerelem. Csak nem akarod bevallani magadnak. Majd később biztosan. Amúgy, végre, hogy rájöttél és annyit is elhiszel magadnak, hogy ő bizony tetszik neked! És még én vagyok lassú felfogású? - Mosolyogva hallgattam a lányt, aki közben elköszönt, illetve lerázott azzal az indokkal, hogy menjek, mert Alex elmegy. Jaj, tényleg! Mielőtt kiléptem volna a fürdőből, vettem egy mély lélegzetet, megpróbáltam elrendezni magam, aztán visszalépkedve Alex mellé hirtelen támadt egy ötletem, azonban ő megelőzött. Hű, már kitaláljuk egymás gondolatait? 

- Nincs kedved valamit énekelni? - pislogott fel rám. 

- De... Mi legyen?

- Mondjuk a Royals Lorde-tól - monda elgondolkodva.

- Imádom azt a dalt! - Visongtam még elfogadható hangnemben, aztán ahogy megfogta a gitárt és elkezdte pengetni, nekem pedig beleremegett a gyomrom, már abba is, ahogy kiadta azokat a tökéletesen tiszta hangokat a gitáron... Mire azonban az első sor dallamához ért, legyűrve a késztetést, hogy elrohanjak, mert nem tudok mit kezdeni a gyönyörű mosolyával, bekapcsolódva énekelni kezdtem. 

„I've never seen a diamond in the flesh...”